Seppuku

  Milyen csodálatos ez a naplemente! Az égen vándorló bárányfelhők ezer színt tükröznek vissza. Az egyik egészen sötét, már-már lila, a másik élénkvörös némelyik rózsaszín, és az egész kavalkád közepén egy nagy vörös korong. A nap.

  Karma -gondolta a lány-, hogy ilyen gyönyörű naplementét kapott utoljára ajándékba a kamiktól. De tudta ez a kötelessége, ezért küldte ide az Csikitada szan, hogy önfeláldozásával kiszabadítsa ura hozzátartozóit Oszaka urának kezéből. Meg kell szégyeníteni őt, mondta Csikitada úr, el kell, hogy veszítse az arcát, és ezt csak egy nő tudja megtenni Hanako szan. Ha egy nő harakirit követ el, mert nem mehet ki a várból több asszony is követni fogja a példát, és még a szövetségesei is elfordulnak tőle. Ha viszont kiengedi őket, akkor a többi túsz is azonnal haza akar menni. És azok a daimjók akik, a túszok miatt tartottak vele azonnal elhagyják. Nagyon jó terv, még az ő halálvágya is benne van. Hiszen szerelmes egy férfiba, aki nem a férje. Soha nem tett még ennek a férfinak a kedvére, de már ajándékozott neki egy éjszakát, egy első osztályú kurtizánnál. Mást nem tehet, hiszen férjnél van, és szamuráj. Még egyet: remélheti, hogy következő életükben a sors összehozza őket.

  Körülnézet. Látta maga körül az embereket. Egy tiszta fehér leplen térdelt, ami akkora volt, mint egy tatami, a legszebb kimonója volt rajta. A leplen, karnyújtásnyira előtte a hanto, a rövid tőr a seppuku hagyományos eszköze, mellette állt kivont kardal Buntaro az őrség tisztje, kezében a hosszú kard, a tacsi hátra feszítve egészen a válla fölött, sujtásra készen. Meg kell várnia, amíg két vágást tesz a nyakán, és csak azután sújthat le. Már nem gyönyörködött a tájban, teljesen befelé fordult, a lelkét készítette fel a nagy űrre, tudta minden erejére szüksége lesz, hogy útnak indulhasson. Lélekben elbúcsúzott a cseresznye-virágoktól, amik oly jól szimbolizálják a szamuráj életét. Elköszönt Izu hegyeitől, ahol gyermekkora néhány boldog évét töltötte. Most nem akart két fiára gondolni, akik közül az egyik öt, a másik pedig hét éves.

 Felkészült, már nem látott ebből a világból semmit, vonzotta az üresség, vágyott a végső nyugalomra. Hirtelen a szemébe tűnt a fehér posztón a sötét színű penge, lassan érte nyúlt. Ebben a pillanatban zajt hallott maga körül, Hanzo úr volt Oszaka ura, aki durván ráförmedt: - Mi az Hanako-szan, ilyen sürgős meghalnod, he? Még nem ment le a nap, hová sietsz, he? Itt vannak az útleveleitek, mehet mindegyikőtök haza.- Azzal megfordult és testőrei kíséretében elcsörtetett.

  Hanako először nem értette mi történt, aztán felfogta. Élek, élek újongott belül a lelke, most az sem számított, hogy kiül az öröm az arcára. Megpróbált felállni, de elsőre nem sikerült. Egy fiatal szamuráj oda akart ugrani, hogy felsegítse, de idősebb társa visszafogta. Nem- mondta- ez az ő kiváltsága, egyedül kell felállnia, hogy bebizonyítsa a lelke erejét.

   Nagy nehezen feltápászkodott, biccentett a körülötte állók felé. Mindenki mélyen meghajolt előtte, ezzel tisztelve meg erejét, bátorságát. Néhány vontatott lépéssel elérte az ajtót és eltűnt a bámészkodók szeme elől.

                                     Pokol András

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés