El Moran

 A forróság majdnem negyven fokos, a nap tüzes lehelete már teljesen szárazra aszalta a füvet, és a vízesgödrök aljáról is, elszívja az utolsó kortyot is.

 A vadállatok a szavannáról lassacskán eltünedeznek, már szinte csak itt-ott akad valami mozgás. Az egyik akácia bozótban látszik mozgás. De ezek nem vadállatok, ezek kecskék! Ott a pásztoruk is, egy fiatal fiú, egy fa árnyékában áll, mégpedig fél lábon, a másik lábát pedig a térdének támasztja, hogy el ne essen egy egyenes, hosszú botra támaszkodik.

 Egy vörös ágyékkötő van rajta, amit bivalybőr öv szorít a derekára. Az övre egy kard-szerű bozótvágó van függesztve. A legény nyakából pedig egy tarsoly lóg. Ebben egy könyöknyi bőrcsík, néhány kerekre, simára csiszolt kő - egy parittya az -, valamint egy lopótőkben az ebédje, marhavérrel kevert tej van.

 A fiatal pásztort Tipilitnek hivják, és egy félnapi futásra lévő Kebó nevű enkangba - faluba való. Az apja szegény pásztor, Nargoszai a neve.

 Nargoszai nem volt túl szerencsés amikor még az ő nemzedéke adta a falu harcosait. Megtámadták a szomszédos kumarák törzsét, mert ezek a vadászó népek leölték néhány marhájukat. Azonban a csatában Nargoszait eltalálta egy ellenséges nyílvessző, még a csata elején, így nem tudta bizonyítani bátorságát. Ezért aztán nem is tüntették ki semmivel, csak Kebó nyájait bízták rá. 

 E miatt nincs elég jövedelmük ahhoz, hogy Tipilitnek lándzsát vegyenek, s bár a fiú bátor, és erős nem lehet maszáj harcos, csak pásztor, mint az apja.

 Váratlanul egy vörös lepelbe burkolt alak tűnik fel, egy lány az, kopaszra borotvált feje is mutatja. Laila jön, Shetartnak a falu leggazdagabbjának lánya. Az ő bomájából való kecskék is itt vannak, így bárki azt gondolhatná, hogy fejni jön. Igazából azonban fülig szerelmes Tipilitbe, aki szintén szereti a lányt.

"Kasserian ingera!" Hangzik a hagyományos köszöntés. Bár kissé furának tűnhet, hogy két alig-kamasz -"Hogy vannak a gyerekek?" - kérdéssel fogadja egymást.

Mi újság?- kérdi Tipilit a lányt. -Hazatért Papai, de a bátyám Nyaro meghalt, megölte egy oroszlán- sírja el magát a lányka.

 Rossz hír, hiszen Nyaro nemzedékének legbátrabb harcosa volt, akit azért küldtek el a vének, hogy áldozzon fel egy vadállatot - ha lehet oroszlánt- a nagy Vörös Istennek, így mentve meg a népet a szárazságtól. A varázsló viszont azt állítja, hogy az oroszlán nem lehetett más, mint az Isten megtestesülése, Vitchua.

Így a vének kiválasztottak egy csapatot, és már el is küldték őket Merono vezetésével, aki Tipilit nemzedékéhez tartozik, hogy keressék meg és pusztítsák el az oroszlánt, aminek fekete sörénye van, és hiányzik egy lábujja.

 Tipilit szomorú volt, mert ő nem tudott menni a vadászatra, hisz lándzsa nélkül nem lehet oroszlánra támadni. Ekkor azonban Laila odasúgta neki, hogy elhozta Nyaro fegyverét, és a kezébe adott egy hengeres fatokot is, ami össze volt kötve. Egy darabka szövet volt benne, amit Laila sokáig a testén hordta, és teljesen átvette az illatát. Azért adta a fiúnak, mert azt szerette volna, hogy emlékezzen rá.

 Amikor a kedvese hazatért, a fiú gondolataiba merülve nézegette a lándzsát. Vajon apja elengedi-e? Ahogy ezen morfondírozott, feltűnt neki a kecskék viselkedése. Az összes állat a fiú felé kezdett futni.

 Váratlanul egy hatalmas, sárgásbarna test vetődött közéjük, és a szájába kapta Tipilit kedvenc kecskéjét, amit ő maga nevelt fel.

 Bár a kis pásztor felismerte, hogy hatalmas hím oroszlán a támadó, de előkapva a parittyáját egymás után három követ vágott a nagymacskához. Az oroszlán elengedte a zsákmányát és szembe fordult támadójával. Bár vágtatva közeledet, látható volt, hogy sántít. Tipilit felkapta Nyaro lándzsáját és a rohamozó állat nyakába vágta, de az oroszlán rávágott erős mancsával a lábára, és ledöntötte. Tipilit, bár sajgott, s vérzett a lába sikerült elgurulnia a hátsó lábak karmaitól, így megúszta, hogy feltépjék a hasát.

 Tovább gurult, és kirántotta öve mellől a bozótvágót és egy szerencsés döféssel a vadállat szívébe döfte azt. Az oroszlán megrándult, majd a földet karmolva vonaglott, s váratlanul kimúlt. Tipilit feltápászkodott, s végignézett magán. Az ágyékkötője széttépve, s a bal combjáról cafatokban lóg a hús.       De csak három karom nyoma látszik! Középen nincs karma a vadnak!  Hiányzik egy lábujja! Vitchua ez! Az oroszlánként megjelent isten.

Tipilit először a sebeit látta el, letört egy marékra való tüskét egy közeli bokorról és összetűzte a sebeit, majd lenyúzta az oroszlán bőrét. A fájdalomtól csak a hiányos láb és a sörényes fej nyúzása sikerült. A többit ott kellet hagynia.

 Haza indult a hátán a bőrrel, utána a kecskék vonultak, bizony furcsa menet voltak! Fel is tűnt néhány idősebb nőnek, akik gyógyfüvet kerestek, haza is támogatták őt.

 Amint hazaért összeeset, de a varázsló kigyógyította a sebéből. Mire magához tért kint megváltozott a világ. Beborult odakinn, sőt eset is. Elmúlt az aszály! Meggyógyult a világ is.

 Tipilit gazdag ember lett, mert kinevezték őt a nemzedéke harcosainak vezetőjévé, így ő rendelkezett még a bikákkal is, hiszen az a gazdag, aki bátor is.

Bizony Tipilit az lett sántán is, ami szeretett volna lenni, El Moran, vagyis harcos, s nemzetségek származtak tőle és feleségétől Lailától.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés