|
Tavaszi vadászat
A tavaszi vadászat („a havasok kísértetei” folytatása)
Megváltozott az idő. A hegyek között már, csak az északi lejtőkön, a fák árnyékában látszik a hó. A déli völgyekben már virított szibériai nőszirom, kezdet előbújni az ibolya. A fákban megindult keringés, az ágak hegyén előcsalogatta az apró, selymes levélkéket.
A földön, a bokrokon, a fákon mindenütt az élet pezsget. Madarak kiáltották világgá, hogy itt az ideje az új nemzedék létrejöttének. Apró életgombócok melegedtek a bélelt fészkek alján, esetleg készültek a világra az anyák szíve alatt.
De már voltak olyan apróságok is melyek tej után kutatták végig a szülő hasát. Ezek némelyike néhány órával születése után akár futni is tudott, mások viszont csak napok múlva tudták a szemük mély, sötét-kékjét a barlangok homályára nyitni.
Tavasz volt! Milyen különbség, a néhány héttel ezelőtti hideg, havas csönd, és a mostani zajgás között!
Az egyik mély völgyben, ősöreg tölgyek, hatalmas szilfák fogták el a napot az egymásra halmozódott, letört faágak- melyeket régvolt viharok szagattak le-, kövek, tengődő, satnya szederindák, páfrányok, mohák elől.
Ez az ember nem járta völgy adott otthont most az erdő szürke kísérteteinek. A hatalmas fák között, ha egy-egy tétova napsugár eljutott a földre azonnal aláfeküdt egy szürke test. Itt tanyáztak a farkasok.
Még februárban történt, hogy a falkában egyre feszültebb lett az élet. Az elsőszámú nőstény egyre idegesebb, ingerlékenyebb lett, az idősebb lányait folyamatosan piszkálta, állandóan megkövetelte a behódoló tartást. Egészen addig üldözte a lányait, míg a második számú fellázadt. Nagy verekedés volt, amibe a hímek nem avatkoztak be, hiszen erre nem adott parancsot az ösztön.
Bezzeg amikor feltűnt a falka területének határán egy fiatal erős kan, és két testvére! A falka vezére, a tapasztalt, világos-szürke hím azonnal elindult a fiaival és lányaival, hogy megerősítsék a határjeleket. A lánya is vele tartott, de a jelzések frissítése helyet az idegenekkel kezdett ismerkedni, majd a fiatal hímmel kezdett fogócskázni.
A vezér tudta mi fog történni, már tapasztalta ezt máskor is. Sőt, valaha ő is így csábította el a szülői csapatból a párját. Nem is lepődött, meg amikor a lánya nem őt kezdte el követni, hanem a játszótársát. Így alakulnak ki az új hordák. Most majd a fiatalok nekiindulnak szabad területet keresni.
Az öreg egy pillanatra megállt, a válla fölött hátranézett, és szusszantott egyet, talán elbúcsúzott a távozóktól. Nem gondolt, nem is gondolhatott arra, hogy bármikor kiirthatják az ő, vagy a lánya családját, hiszen már minden élet az embertől függ a világban. Így, vagy úgy, de az ember minden élőre hatással van.
Ő nem gondolkodott, csak hazatért a párjához. Ekkor már a nőstény készen állt az új nemzedék fogadására.
Néhány hét elteltével a szuka nekiindult a territóriumnak, és keresni kezdet valamit. Orrát a földre szorítva kutatott, csak ő tudta mi után. Amikor elérte ezt a háborítatlan völgyet izgatott lett.
Két szikla között, egy puhább részen ásni kezdett. Amikor elfáradt, mert már testében lévő apróságok is nehezítették a mozgását a párja, vette át az ásást. Egészen addig ástak, amíg egy barlangot nem készítettek.
Itt jött világra a legújabb farkas-nemzedék, bár amikor a sírásuk először kihallatszott az odúból csak az anyjuk hitte el igazán, hogy a három szőrpamacs farkas.
Igaz az anya nem is engedet senkit a közelükbe, mert az ősi ösztön azt súgta neki, hogy ne bízzon senkiben. Nem is igen látta őket senki más egy hónapos korukig, bár a falka felnőtteinek orra, füle sok mindent elárult róluk.
A csapat vadászott, amikor csak tudott, majd vitték haza az ételt az anyának. Ha egy ember látta volna, biztosan megretten, hiszen- más lehetőség híján- a gyomrukban vitték haza az ételt. Először csak az anyának, majd amikor már ki-kijártak a kölykök nekik is hordták a félig emésztett húst. Ekkor azonban már az anya is nyugtalan volt, alig várta az esti kardalt, ami nekik az összetartozásról, az esti vadászatokról szólt. Meg arról, hogy minden betolakodó fajtárs, aki hallja a vonítást az életével, de legalább is a testi épségével játszik, mert ez a falka területe.
A szuka üvöltése minden este egyre vágyakozóbb, egyre türelmetlenebb lett. Lassan akár egy ember is kihallotta volna belőle a könyörgést. A falkában élő második számú kan is értette. Egy este ő indult el a kölyköket rejtő odú felé, míg a szuka a párja oldalán a sötét erdők mélyére, a vadászatot ígérő szagok nyomába indult. Amint lelkesen loholt a rég látott vadak után ő kezdte el diktálni az iramot. Az első néhány kilométeren szinte repült, annyira hajtotta a vágy. El is szalasztott, egy néhány hetes szarvasborjút, aminek az anyja hamar észrevette a zörgő avaron rohanó farkast, és felcsapott farokkal, nagyokat prüszkölve vágtatott el kicsinyével. A nőstény ekkor lelassított, és bevárta a többieket. Ép egy pataknál jártak, amiben halak úszkáltak –a régi időkben, még az ember előtt, a farkasok is sok halat fogtak, melyek a tengerből úsztak fel ívni. A szuka beugrott, és valamelyik ősétől örökölt tudással elkapott egy halat. Az első éhét –nem is az élelem, inkább a vadászat iránti éhség volt ez- elverve a nőstény a párja oldalán indult tovább.
A falka egy széthúzott arcvonalban, 5-6 méterre egymástól vonult tovább. Ez volt a megszokott módszerük. Ezzel a módszerrel nagy területet át tudtak vizsgálni, ráadásul, ha üldözni kezdtek valamit, akkor az oldalt haladók meg tudták akadályozni az üldözött kitörését oldalra. Ez az este azonban nem hozott szerencsét a vadászok részére. Semmilyen nagyobb állatot nem tudtak észrevétlenül megközelíteni, még őzgida, vagy szarvasborjú sem került az útjukba. Bár ezek, a kis állatok néhány hétig szinte teljesen szagtalanok, amíg nem elég erősek, hogy kövessék az ünőt, ilyenkor még csak a magas fűben lapulnak és várják az anyjukat. Ilyenkor csak a szerencse vezetheti nyomra a farkast –már akinek szerencse, mert a megtalált borjúnak nem az.
Az anyafarkas egy idő után az éhségtől fontosabb hiányt kezdett érezni, ezért megállt, összedugta az orrát a párjával, majd oldalra húzódva figyelte, ahogy a családja tovább indult. Amikor eltűntek a szeme elől megfordult, és egy zsombékoson át indult visszafelé a kölykeihez, ahogy elérte a mocsaras területet úgy kezdett viselkedni, mint akinek elment az esze. Lábujjhegyen kezdett el osonni, majd megállt hallgatózott, elrúgta magát a földtől, és oda kapott egy fűcsomóhoz és lenyelt valamit. Kis idő múlva újra kezdődött ez a furcsa tánc, és mintegy húszszor megismétlődött. Egerészett a szuka!
Ebben az időben kezdtek tömegesen elszaporodni az egerek, és a pockok, s bizony a farkasok sokszor verték el éhüket egy-egy sikertelen vadászat után rágcsáló-irtással.
Lassan megmutatkoztak a különbségek a kölykök között. A legerősebb- egy kis kan- még alig volt másfél hónapos, amikor először vadászott az odú előtt. Egy néhány hetes egér akadt az útjába, amit először csak leszorított, majd váratlan késztetéstől hajtva a szájába kapta és a fogaival összeroppantotta a kis állatot.
Nagyon izgalmas volt érezni a farkas-kölyök számára, hogy ölt, el is határozta, nem eszi meg a zsákmányt, hanem megtartja, míg az apja hazatér.
Sajnos a kishúga kivárta az alkalmas pillanatot, és elorozta tőle a trófeát, így mire a szülők az üreg mellé értek már csak egy kegyetlenül morgó-forgó, egymást harapó szőrgombolyagot találtak, ami a két kölyökből állt.
A harmadik farkas-fi, szintén egy kan, nem nagyon érdeklődött a külvilág iránt még majd egy hétig, a verekedésekben legtöbbször ő volt a rakás legalján, majd mindig ő sírt a csihi-puhi végén. Már ekkor látszott, ő lesz a családi rangsorban az utolsó, ha felnő!
Szomorú, esős nap volt, amikor megváltozott a helyzet. A kölykök magukban voltak a barlangban, talán két és fél hónap telt el a születésük után. Váratlanul ismeretlen szag csapta meg az orrukat, majd a bejáraton át bekúszott hozzájuk egy nyest. A két élelmesebb kölyök azonnal szembefordult vele, apró fogukat mutogatva, de a kis gyámoltalan csak elbújni igyekezet a kistermetű ragadozó elől. Ezt látva a támadó rávetette magát a külön álló kicsire, mire az először sivalkodni kezdett, de hirtelen, mintha csak valami kattant volna a fejében, morogva, vicsorogva szembefordult a támadójával, és az első harapás elől elhúzódva ő fogott rá a támadója tarkójára. A két testvér ezt látva szintén beszállt a küzdelembe, lefogván a nyest egyik első, és egyik hátsó lábát. E váratlan támadástól a nyest-, ami szintén fiatal példány, alig idősebb néhány hónappal a kölyköknél- egy pillanatra megzavarodott, ami a tarkóját fogó fiatalnak elég volt arra, hogy fogást váltson rajta. Ez a fogás már a nyest torkát szorította, s bár nem volt egy felnőtt farkas harapása, de a támadónak épp elég volt. Néhány percnyi szorítás, ide-oda rángatás után a kis ragadozó már csak bizarr kötele volt a kisfarkasok huzavonájának.
Az apróságok azonban e naptól kezdve másképp kezdtek viselkedni. Az eddig elnyomott fiatal lett ezután a csapat legnagyobb hangadója, kezdte magához ragadni a kezdeményezést, s mire eltelt még egy hónap ő lett a hangadó, az irányító a kis csapatban.
Ekkorra azonban már völgy sűrű fáinak árnyékában is lehetett érezni a nyár forró leheletét, ami olyan volt, mint egy felhevült vérű, odaadó asszony csókja. A farkas kölykök egyre messzebb kalandoztak a barlangtól, és már kezdtek farkas-szerű formát ölteni. A lábuk hosszabb lett, a fülük hegyesen meredezett minden nesz után. A tejfogaik még megvoltak, de az elsők majd egy hónap múlva kihullnak.
Már nem csak az evésen, meg az alváson járt az eszük, már a legfontosabb tevékenységük-, és a legkedveltebb is- a játék volt. Folyton a fogócska, egymás leteperése, fülének, farkának rángatása bosszantotta a felnőtteket. Abban az esetben, ha valamelyik falkatag-, vesztére- beleavatkozott, akkor a kölykök együttes erővel nekirontottak. Akkor aztán próbálkozhatott a felnőtt, hogy a három veszedelmesen morgó, ugráló, harapó szőrgombolyag elől eldugja a lábait, farkát, orrát és füleit. Persze mindezt lehetőleg egyszerre!
Az egész családban a legkedveltebb a bátyjuk volt, szinte még alig került ki a kölyökkorból így maga is imádott játszani. Akár órákig is bírta a játékot, pedig a kölykök teljes erővel harapták a lábait és a fülét.
Az anya ki is használta ezt, és alkalmanként rá bízta a kölykök őrzését, míg ő a párjával hódolt a vadászat istennőjének. Hol volt már a féltés? Amikor az anya még az apára is vicsorgott, ha a kölykök közelébe merészkedett!
Ebben az időben kapták meg az első húsadagjukat a kölykök, s bár még ki se látszottak a letaposott fűből, de máris elfeledték a tejet!
Ettől kezdve, ha meghallották a szülők hívását azonnal rohantak eléjük, és fel-felugrálva, nyivákolva megnyalták anyjuk, vagy apjuk szája szélét. Ez valami ösztönös jel volt, mert a szülők azonnal öklendezni kezdtek, és a kölykök elé tálalták a gyomrukban szállított reggelit.
Szépen vidáman éldegéltek volna, ha négy hónappal a kölykök születése után a szülők nem fedezik fel egy ember nyomát az odúhoz vezető csapásukon. Az ember –egy paraszt-gazda-, akinek egyik őrizetlen birkája elpusztult –igazság szerint a birkát az ölte meg, hogy nem volt ápolva a patája és beteg lett. A farkasokat hibáztatta, azért amit a természet parancsolt nekik: öljétek meg a betegeket, a nem életre valókat, hogy a többiek tovább élhessenek. Takarítsátok el a döglötteket, hogy mások ne betegedjenek meg. Ilyen egyszerű!
De az ember –aki nem akarta magát hibásnak érezni, ezért mást hibáztatott- elhatározta, Ő kiírtja ezeket a dögöket. Még ha a törvény tiltja is! Majd azt mondja, rátámadtak. -50 méterről rávicsorgott a puskásra, elmenekültében, aki annyira megrémült, hogy lelőtte! Elhittek már ennél valószerűtlenebb dolgot is, ha farkasról volt szó!
A falka szerencséjére még időben észrevették az ember szagát, és máris a költözéshez láttak. A kölykök már a saját lábukon tették meg a 10 km-es utat a nyári szállásig, ami egy még félreesőbb völgyben volt. Egy szikla omlás zárta le a völgy végét, és azt még négy lábon is nehéz volt meg mászni, nem hogy kettőn!
A völgy közepén egy kis patak csörgedezett, amit két oldalt tölgyek, és bükkök szegélyeztek. A patak a három km hosszú völgyet lezáró sziklafalban eredt, végig sistergett a völgyön, majd a sziklaomláson keresztül utat találva magának elsietett, arra amerre a patakok szoktak.
A völgy sziklaomlás felőli szakaszán kiszélesedet itt egy néhány száz méter széles tisztás alakult ki, aminek a közepe táján egy tíz méter magas domb állt, tetején pár galagonya, és berkenye bokorral Ez lett a falka új nyári szálása, bár itt már nem sokat időztek. A kölykök táplálása egyre nagyobb feladat lett, mert úgy nőttek, mint a... a farkasok. Egyre több húst követeltek a szülőktől, amit már nem igazán bírtak teljesíteni.
(Még folytatom)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó