|
Sárika
János már nem volt fiatal legény, de még nőtlen volt. A menyasszonyát Sárikának hívták, de az eskűvőt el kellet halasztani. Háború volt...
Sárika
Sárika egy kis faluban élt valahol a Tisza mentén. Mikor a történet elkezdődik, már nem tartják fiatal lánynak, hiszen már a 23. évén is túl van. Mindenki úgy gondolta, vénlányként fog meghalni.
Igaz volt még két bátyja is, akik szintén nőtlenek voltak. Andor már ekkor udvarolt egy módos szép, és 14 évvel fiatalabb lánynak. A lány szülei jó szemmel nézték a fiatalok kapcsolatát, hiszen a Sárikáék-családja is jó móddal volt- már a kisfalu viszonyaihoz képest-, no meg Andor katona viselt, komoly ember, aki a nagy háborúban sokfelé megfordult, ráadásul még a nagyvőfélységet is elvállalta már jó párszor. Szóval mindenki tisztelte.
Sárika idősebb testvérét is kedvelték a faluban, még egy mennyasszonya is volt már, de a háború tönkretette. Bár testileg ép maradt, de az Isonzó partján, amikor az olaszok egy egész hegyet aláaknáztak, és felrobbantották a K-und-K csapatok alatt Emil légnyomást kapott, ami odáig súlyosbodott, hogy 44 éves korára olyan lett, mint egy reszketeg fejű öregember. A mennyasszonya máshoz ment férjhez- a harag elkerülése végett a két család megbeszélte a dolgot, hiszen utódokra nem igen számíthattak Emiltől.
Haladt az élet, munkával, küszködéssel, szántással, vetéssel. Andor esküvője is közeledett, közben azonban egyre több hang hallatszott, amelyek a háború felé taszigálták az országot. Ide viszont csak akkor jutott el a változások szele, amikor újraszervezték a Rongyos Gárdát, és a tagjai kezdtek át-át csapni a Tiszán, és nyugtalanítani a csehszlovák hatóságokat. Ehhez a félkatonai szervezethez még Andor is csatlakozott, hiszen a csehszlovák oldalon is maradtak rokonok, no meg a család földjeiből is maradt odaát.
A környékbeliekből álló csapatban ismerkedet meg Andor egy 25 éves férfival, aki a néhány faluval arrébb lakó grófi-hercegi családnak volt a sofőrje.
János messziről, a zempléni hegyekből szakadt erre a vidékre, először Királyhelmecre jutott, ahol mechanikus tanonc volt. Mindenféle kis-, és nagy-gépeket reparált. Megunva a csehek, no meg a tótok hatalmaskodásait, átszökött a határon, és itt keresett megélhetést. Elég hamar el is tudott helyezkedni a Lónyai-uradalomban, ahol Pálma grófnő második férje Ambrózy György gróf tervei alapján létrehozták az ország legkorszerűbb almatermesztési rendszerét. Az almáskertből gépi vontatású csillék szállították az almával teli láda-halmokat öt kilométerre, a vasút mellet épült hűtőházhoz és csomagoló épülethez. A gróf még új, eddig ismeretlen alma-fajtát is hozatott Amerikából, a Jonathán almát.
Ebben az uradalomban lett gépész János. Rengeteg elfoglaltságot adott neki a csillerendszer, és a hűtőház karbantartása. Néha azonban a Lónyai család gépkocsiját egy négyhengeres Mercedes-Benz autót is szerelte, ha szükség volt rá. Itt ismerkedett meg Pálma grófnő első házasságából származó fiával Odescalchi Miklós herceggel, aki hét évvel volt idősebb, mint ő.
Niki hercegnek –mindenki csak így hívta, sőt a háta mögött még „Bolondos hercegnek” is-, két szenvedélye volt: a repülés és az autó. János szintén szerette a gépeket, és volt némi ismerete még a repülő szerelésről is. Miklós azonnal kikérte az uradalomtól a fiatalembert, és magával vitte a kis Junkers A50-esén mindenfelé, mint szerelőt. Idővel még repülőgépet vezetni is megtanította.
Különleges szegény ember lett János! Olyasmit tudott, amit még a gazdagabb polgárok is csak álmukban képzelhettek. Tudott repülni!
Így érte őt is a Rongyos Gárda újjá alakulása. Mivel a Gárda célja az elcsatolt területeken élő magyarság megóvása, valamint a cseh hatóságok nyugtalanítása, János –természetesen a herceg engedélyével- azonnal jelentkezett. Itt került egy sátorlapra Andorral, akivel nagyon jó barátságba keveredtek, mély tiszteletet érzet a megfontolt, mindig higgadt paraszt-gazda iránt, aki még azt is higgadtan fogadta, amikor a „tót” géppuskák tűzében rátörtek a nacionalista szlovák szabadcsapatokra, akik meg akarták akadályozni, hogy a ’38-as Bécsi döntés alapján vissza kellet szolgáltatni a színmagyar területeket. Néhány gárdista megsérült, sőt két halottjuk is volt, de a szabadcsapatot elűzték, vissza a hegyek közzé. A ruszinok, magyarok felszabadítóként köszöntötték őket.
Néhány hét után fel is oszlatták a Gárdát, de János és Andor barátsága megmaradt, annyira, hogy amikor Andor néhány hónap múlva házasodott meghívta őt is a lakodalomba.
Sárika készülődött a bátyja esküvőjére. Egész héten sütöttek, főztek az asszonyokkal, hogy emlékezetes legyen a házasság. A mennyasszony –Julisnak hívták- már alig várta, hogy bekössék a fejét, ráadásul olyan ember, aki már vagy száz menyecskét bekísért a templomba.
Amikor elérkezett a nagy nap, egy ismeretlen- legalább is Sárika részéről az volt- nadrágos ember jött fel az udvarra. Illedelmesen köszönt, mire Andor elé ment a kapuhoz, megölelte és felvezette a házhoz. Bemutatta a családnak Jánost. Sárikához érve mindenkinek feltűnt, hogy mindketten elpirultak, és elég bátortalanul fogták meg egymás kezét. Andornak mindjárt szöget is ütött a fejébe egy ötlet, de ez most az ő esküvője volt.
A szertartás alatt Sárika gépiesen állt fel, ült le, mondta el a hiszekegyet, miatyánkot. Folyton a magas, jóképű, mosolygós férfin járt az esze. Már tudta, hogy még nőtlen, azt is, hogy ha földje nincs is, attól még igen jó keresete van, ráadásul olyasmit tud, amit a környéken rajta kívül alig valaki. Szinte az egész országban is csak néhány száz ember ismeri a repülés élményét. A templomban nem nagyon merészelt felé nézni, mivel vissza kellet volna fordulnia, de már az oda vezető úton, a lányos háztól, majd haza felé tartva- bár ők csak pár lépésre laktak a templomtól- végig a férfit figyelte. Észre vette azt is, hogy a férfi lopva őt nézegeti. Elpirult, és gyorsan másfelé kezdett nézelődni- nehogy észrevegye valaki, egymást kerülgetik.
Édesanyja –Bellának hívták- oda hajolt Andorhoz- Fiam jól tetted, hogy meghívtad ezt a barátodat, úgy látom, igen erősen nézegetik egymást Sárikával!
Jánosnak is megakadt a szeme a csinos, barna hajú, sötét, majdnem fekete szemű, kreolos bőrű lányon. Már nem volt ugyan fiatal, de ezt János sem mondhatta el magáról, ráadásul a vele egykorú asszonyoknak már két-három gyereke volt, ami nagyon megviselte őket- no meg az a sok munka, esetleg nélkülözés is ami sok szegény falusit utol ért.
Közben néhány meghívottnak is feltűnt, hogy kerülgetik egymást. -Nézd a Sárinak még vőlegénye lesz, igaz még mindig igen szép lány!
A két fiatal semmit nem vett észre ebből, mindketten azt hitték, hogy egyedül ők látják a másik vonzódását!
A vacsora alatt egymás mellé ültették őket, így volt idejük beszélgetni.
Sárikáról kiderült, hogy meglepően olvasott, női mivoltához képest- igaz neki nem kellet gyerekneveléssel, a férj ellátásával foglalkoznia. Mivel már a vele egykorúakból szinte mindenki férjnél volt, így lány-összejövetelekre sem járt, ha meg is hívták fonóba, vagy tengeri hántásra a legények vele már nem mertek kötözködni, kötőt, kendőt ellopni zálogért. Persze akadt volna néhány, aki szívesen megteszi,- mint mondtuk csinos, melyes-faros lány volt- csak szégyellte a társai előtt.
Mikor aztán a cigány is ráhúzta,- úgy hozatták szekéren, mert a faluban csak egy vályogvető család élt- akkor János is megmutatta, hogy van olyan táncos mint sok fiatal. Pörgette-forgatta Sárikát, s bizony ismerte a környékbeli módit. Aztán néhány fiatal legény elhívta legényest járni, amire még azt is megmutatta: hogy járják Zemplénben.
Sárika csak nézte, és igen tetszett neki a férfi viselkedése.
A mulatság erősen az éjszakába nyúlt. Éjfél felé a menyecske elhúzódott a házba, vele tartott az anyósa, az anyja, meg néhány asszony. Bent átöltöztették asszonyos ruhába, a hajfonatait feltekerték, és kontyba kötötték, majd egy díszes kendőt is a fejére kötöttek- eddig csak rossz idő, vagy poros mezei munka esetén hordott kendőt. Amikor meg volt az átöltözés az anyósa kiment az ajtón, mire a zenész tust húzott, a vőfély pedig kihirdette, hogy a lányok serege eggyel csökkent az éjszaka, míg az asszonyoké egyel nőt, és itt már az ő tiszte bevégeztetett.
Magyarul új asszonyt avattak! A násznép- régi szokás szerint- minden tagja táncolt egyet az ifjú asszonnyal, ki-ki jókívánságát fejezte ki, vagy tréfás tanácsot adott az elkövetkező éjjelre. Amikor már mindenki fordult egyet-kettőt akkor Andor lépet oda, és ölbe kapva Julist berohant vele a házba, a násznép nagy ovációja közben.
Ezután már kötetlenebbül folyt a tánc, a tréfa, no meg a bor. Itt-ott szerelmek szövődte, esetleg fejeződtek be. Sőt az egyik sarokban még egy birtok-vitát is eldöntöttek- a háziakra tekintettel szóban, és nem bicskával, ahogy eleinte az egyik fél készült rá.
János és Sárika ebből semmit sem vett észre. Egyre jobban elmerültek egymás szemében. Beszélgettek, táncoltak, néha megittak egy-egy pohár bort- azt inkább János, mert Sárika csak egy pohárkával iddogált egész éjjel . No meg sok lakodalmas kalácsot is megettek- bár azt is inkább János, mert édesszájú volt!
Néhány órával éjfél után kezdtek az idősebbek, meg a lányos anyák hazafelé szedelőzködni. Mikor már többen is elindultak János is készülődni kezdett, mert másnap déltől újra dolgoznia kellet. Elbúcsúzott Sárika apjától, anyjától- mindketten meghívták, jöjjön el máskor is, majd az anyja szólt Sárikának kísérje ki a vendéget.
Odakint, a langyos nyári éjjelen János magához húzta a lányt, aki enyhe ellenkezés után hagyta, hogy a férfi megcsókolja. A csók először csak lágy, érintő volt. Olyan, mint egy néma kérdés, amire Sárika odasimulással válaszolt. Ettől a férfi szenvedélyesebben kezdte el csókolni, annyira, hogy mindkettejüknek elakadt a lélegzete, és levegő után kapkodva hajoltak hátra, de csak annyira, hogy egymás szemébe tudtak nézni. Egymásra mosolyogtak majd újra összeborultak.
Telt múlt az idő, mint ahogy az már rendes szokása. Andor és Julis építkezésbe fogtak- a telek már rég megvolt. Lassan az építőanyag is meglett. Megegyeztek a helyi cigánnyal, hogy mennyiért veti ki a vályogot a házhoz, a faanyagot meg kiadta a saját erdő-rész- fűrészüzem a hangya-szövetkezetnek volt, amiben Andor is tag volt, így neki olcsóbban vágták a gerendát, deszkát. Kalákában kezdték az építkezést, mindenki, akinek valaha volt Andor segíteni, most viszonozta azt. János is szívesen ment, mert a főzésben Sárika is segített a sógor asszonyának, no meg az öregek jelenléte nélkül szabadabban lehetet beszélgetni.
Hamarosan el is készült a két szobás- „uras”- ház. A ház után a sütő-házzal, nyári konyhával egybe épült istálló. Ezt viszont már nem vályogból építették. Itt olyan régi építési módot látott János, ami feléjük, a hegyekben ismeretlen volt. Először méterenként egy-egy másfél méter mély gödröt ástak, majd ebbe hatalmas gerendákat állítottak. A gerendákat fűzfa-vessző sövénnyel körbefonták kívülről is és belülről is, majd a sövények közzé törekes sárt tapostak. Ezt hívták patics falnak. Valaha az árvíz járta vidéken még a házak is így készültek. Ha a Tisza el is vitte a ház patics falait, a tető, és a gerendázat állva maradt, később csak új sövényt kellet fonni. Sár meg mindenhol akadt!
Mire a ház elkészült János és Sárika igencsak összemelegedtek. Már a falu is elfogadta Jánost. Pedig nem egyszer előfordult, hogy ha valamelyik széplányhoz idegen faluból való udvarolt, azt megbicskázták! Persze Sárikát már elég idősecskének tartották, így a virtuskodó legények érte már nem böködtek volna.
Nyár végére, mire kész volt a ház, már a mátkaságot tervezte János. A szomszéd faluban- ahol vett magának egy kis házat- volt egy idős ember, aki jó ismerőse volt. Gáspár bácsit kérte fel- mivel rokona nem igazán volt-, hogy legyen a vőfélye. Együtt mentek át Sárikáékhoz, ahol már várták őket. Gábor bácsi szépen, a környék szokásainak megfelelően megkérte a lány kezét, majd megvacsoráztak. Mikor a lány meg az anyja kimentek mosogatni, akkor került elő a pipa, és a bor. Megkezdődtek a tárgyalások az anyagiakról. János is oda figyelt egy darabig, de a fő alkudozók Gábor, és az öreg Andor voltak.
Miután megegyeztek- az öreg Andor, miután lefeküdtek, mondta is az asszonynak: „No a lyányod szép summa pénzből gazdálkodhat majd”- a vendégek elbúcsúztak, és haza tértek.
Néhány nappal a lánykérés után- 1940-ben volt- a világukban nagy esemény történt. Először Niki herceg kapott katonai-behívót, mégpedig Nyíregyházára, a repülőkhöz. Mivel már 40 éves volt, és két gyerek apja így tartalékos pilóta lett, később azonban, a pilóta hiány miatt egy Messerschmitt Me 210-es gyorsbombázó pilótája lett. Nem szerette a németeket, a SS-t pedig kimondottan gyűlölte. A nácik 1944. elején történt bevonulása után úgy dönt, elhagyja az országot. Talán részt vett a kiugrási kísérlet előkészítésében, talán nem, ma már nem tudjuk. Tény, hogy 1944. június 04-én, vagy 13-án felszállt a hajdúböszörményi reptérről, és az amerikai hadsereg állttal megszállt Olaszország felé repült, Sajnos navigációs hiba, és ellenszél miatt kénytelen volt egy német repülőtéren leszállni. A Gestapo szinte azonnal letartóztatta, majd Bécsben tartották fogva, ahol a vallatások alatt semmit nem tudtak meg tőle. Sopronkőhidára szállították, itt még találkozott a feleségével, 1945. január 17-én halálra ítélték, és minden szokás ellenére még aznap felakasztották. Az utolsó szavai ezek voltak: „Nem fogtok szégyent vallani velem!”
Kis idővel Nikki herceg behivása után hivatta Jánost Pálma grófnő, és elmondta neki, hogy a jegyző érdeklődött János felől, mit tud, mihez ért, mennyire pótolható a gazdaságban. A grófnő biztos volt benne, hogy Jánost is behívják, mivel bár elég idős, de még nőtlen. A másik szerelőnek pedig már három gyereke is van.
Aznap este János mindent elmondott Sárikáéknál, az öreg némi gondolkodás után nem tudott mást tenni, mint hogy hamar ágyba vonult az oldalbordájával, hagyva a fiatalokat, had beszéljék át a dolgot. A lány először azt javasolta, hogy már is esküdjenek meg. János azonban azt szerette volna, ha minden emlékezetes lenne Sárikának. Három vasárnapi kihirdetésen keresztül, a nagy vendégségen át, az ünneplőig minden meglenne. Megegyeztek hát, ha lesz elég idejük, összeházasodnak, ha nem elhalasztják az esküvőt, míg János végleg le nem szerel.
A behívó parancs már az asztalon várta a férfit!
Kassára, a repülőtérre kellett bevonulnia néhány nap múlva. Pálma grófnő arra a néhány napra szabadságot adott neki. Így szinte minden idejét Sárikával töltötte. De a pár óra hamar elszállt, és János indulni volt kénytelen.
A repülőtéren egy százados- valami báró- fogadta őket, majd beosztotta mindjüket szerelőnek, mondván ti úgy is csak parasztok voltatok, nem érthettek csak a lógáshoz.
Néhány nap múlva a hangárban volt, amikor hivatták az irodára. Kiderült, hogy Jánosnak műszerész-, és gépszerelő iparos levele van, ráadásul már tud repülőgépet vezetni, így beiskolázzák pilótának.
Ettől kezdve János Héjával repült. Ez a gép olasz licenc alapján készült az olaszok Reggiane 2000-rese volt. Nem a gép minősége, vagy repülési képessége volt a mérvadó, hanem az hogy olcsó legyen. A gép farkerekes, de orr nehéz volt. A tűzereje 15 évvel volt elmaradva a kor követelményeitől. Míg az angol, német gépeken már 20 mm-es gépágyú volt, addig ezeken 12,7mm-es géppuska- 2darab- volt felszerelve. Ráadásul repülési képességei is nagyon gyengék voltak. Egy erősebb gáz-visszavételnél a gép azonnal áteséssel válaszolt, főleg azután, hogy páncélzatot szereltek rá . Több jó pilótát is halálba dugóhúzózott.
Nyolc hét alatt elvégezte a kiképzést, repült vagy 100 órát- ez ebben az időszakban is elég kevés volt, de az országnak így is sokba került egy-egy pilóta kiképzése. Meg kapta a repülő-szárnyakat, és kapott két hét szabadságot is.
A pilótaavatás előtt egy héttel, 1941. június 22-e volt. A rádió bejelentette, hogy Németország megtámadta Szovjet-Oroszországot. Aztán négy nappal később felségjel nélküli repülőgépek jelentek meg Kassa felet. 29 repülőről bombázták a várost! Megöltek 32 civilt, közel száz ember megsebesült. 24 lakóház összedőlt, lebombázták a Postapalotát, és 2 laktanyát is. Majd a gépek délkelet felé- amerről jöttek- el is mentek. Az egyik közeli tanyára is zuhant egy bomba, ami nem robbant fel. Később azt mondták, ez szovjet gyártmány volt. -Ma már nem vagyunk biztosak, hogy szovjet gépek voltak. Hiszen Bárdossy miniszterelnök Molotov külügyi népbiztos üzenetét nem továbbította a kormányzó, és a parlament felé. Az üzenetben Molotov biztosította Magyarországot, hogy nem tekintik ellenségnek Moszkvában, Még fontosabb, hogy elismerik területi követeléseiket, a Trianoni-békekötés revíziójával kapcsolatban!
Milyen gépek voltak hát a támadók? Krúdy Ádám a kassai repülőtér parancsnokának jelentése szerint: „A támadó repülők felségjel nélküli német gyártmányú közepes bombázó volt!”
János szabadságát, mint minden pilótáét visszavonták.
Néhány nap múlva már be is vetették őket az orosz-fronton. Az új állomáshelyük egy Ukrajnai poros kisvárosban Alekszejevkában volt. A feladatuk az volt, hogy német bombázó-kötelékeket kísérjenek, és védelmezzenek. Ez az első évben- a németek által hangoztatott hat hét alatt, nem volt túl nehéz feladat, bár a Héja életveszélyes gép volt.
Ebben az időben azonban a pilótáink még csak az oroszok „Rata” elnevezésű gépeivel kerültek szembe. A Raták viszont csak a Héjához hasonló tulajdonságokkal rendelkeztek.
Aztán eltelt a hat hét, és még mindig nem érték el Moszkvát. Az oroszok váratlanul sokkal erősebbnek bizonyultak, mint a németek gondolták. Az orosz tankok gyorsak, nagy tűzerejű, és páncél-védettségűek voltak, ráadásul annyian voltak, mint az oroszok. A Raták is egyre jöttek, és elég sokan voltak ahhoz, hogy megkeserítsék a pilótáink életét.
János már az első hónapban túl volt a két találaton, bár ő csak ritkán volt kötelék-parancsnok. A magyar honvédség pilótái igen hamar átvették a német pilótáktól az angolok elleni taktikát. Egy repülőraj négy vadászgépből állt, amik egy-egy géppárból álló köteléket jelentettek. Ha ellenséges gépek tűntek föl a raj kötelékekre szakadt, és így vették fel a harcot az oroszokkal. A támadást mindig a kötelék parancsnok vezette, ő volt az is, aki tüzelt. A kísérő gép feladata a vezér fedezése volt. Mindig jobb oldalt és hátul a vezér mögött repült. Csak akkor jutott lövéshez, ha túl sok támadó miatt kénytelen volt a kötelék szétválni. Ilyen eset volt, amikor a századuk német Ju-88-asokat (Stukákat) kísért. Egy német előrenyomulást fedeztek a Stukák, az oroszok állásait, tankjait támadták. Váratlanul mintegy 20 Rata (a spanyol polgárháborúban ragadt rá ez a név az I-16/ Polikarpov/-ra, spanyolul patkányt jelent) tűnt fel délkelet felől. A magyar kísérők azonnal szembe fordultak az oroszokkal. A párok szétszakadtak, így János is üldözőbe vette a maga ellenfelét. Az orosz már nem először vehetett részt légi harcban, mert ahogy egymással szembe repültek tüzet nyitott rá. János visszavette a gázt, a gépet pedig balra mozditotta, így kikerült a tűzből, majd visszafordult és üldözőbe vette a Ratát. Az orosz felrántotta, majd lefelé zuhant, hogy sebességet szerezzen, és így meneküljön. János viszont sikeresen követte. Az orosz tervével csak az volt a baj, hogy az üldöző előbb-utóbb előnyhöz jutott. Az üldözésben el jött az a pillanat mikor az üldözött a kör alján, a támadó pedig a kör tetején volt. Ekkor az alsó gépnek nem volt elég sebessége, ahhoz, hogy időben felérjen a hullám tetejére, míg a támadó gép egyre nagyobb sebességet szerzett. Erre János is rájött és az orosz felé kezdete húzni a gép orrát. A Héja nevéhez méltón csapott le a Ratára. Mikor meghúzta a kormányon levő elsütő billentyűt, érezte, hogy jó lövés lesz. A 10mm-es lövedékek szinte széttépték a vörös csillagos gép testét, ép a pilóta fülke mögött. Úgy látszott, hogy néhány keresztül is jutott a fülkén, mert az orosz motorja füstölni kezdett, majd lángok csaptak ki belőle.
„Ugorj, ugorj már Iván!”- biztatta János az ellenfelét. Mindig úgy gondolt a légi harcra, mintha csak a gép ellen küzdene és nem az ember ellen. Végre kivágódott a pilóta-fülke teteje, és egy test vált el a Ratától, zuhant egy kicsit, majd kinyílt az ernyő és elkezdett ereszkedni. Közben a gépe égve, pörögve zuhant a föld felé, majd becsapódott, és felrobbant.
Váratlanul egy német Foke-Wulf jelent meg János látóterében, és az orosz pilóta felé vette az irányt. János azonnal megértette, mit akar, és ő is arra felé fordult. A gép orrával a német elé célzott, és elsütötte a gépfegyvereit. A nyomjelzős lövedékek jobb belátásra térítették a másikat. Sose szeretett ölni, azóta meg egyenesen gyűlölte őket, mikor szemtanúja volt egy lelőtt orosz bombázóból kiugró személyzet legéppuskázásának. Úgy tűnt, az orosz is megértette, hogy az életét köszönheti neki, mert köszönet képen János felé intett, majd lassan leereszkedet a saját vonalaik mögé.
János e miatt a figyelmeztető lövés miatt két hónap eltiltást kapott. Azért nem többet, mert a reptér parancsnoka is gyűlölte az olyan gyilkosokat, akik azért repültek, hogy öljenek.
Ez alatt az idő alatt János reptéri szolgálatot látott el. Hol a repülőgépek feltöltését ellenőrizte, hol az élelmiszer szállítmányok után futkosott, hol pedig a légi irányításnál volt beosztva. Egy ilyen napon történt, hogy előre jelezték, egy nagyon fontos gép leszállását, tankolni. Valamikor délután három körül meg is érkezett egy Re.2000-es a reptérre. A gépet annak rendje-módja szerint feltankolták, a szerelők egy gyors ellenőrzést végeztek, a gép engedélyt is kapott a felszállásra, majd elstartolt. Alig emelkedett a repterét körülvevő nyárfák fölé, és fordult a cél irányába, amikor pörögni kezdett a jobb szárnyvég mentén. Átesett. Azt mindenki tudta, hogy 250m alatt menthetetlen a gép is és a pilóta is. Így is történt. A második fordulatnál a gép szárnya földet ért, és a gép orral előre a földbe csapódott. A motor benyomódott a pilóta-fülkébe, és megölte a pilótát. Horthy István kormányzó-helyettes volt. 1942. augusztus 20-át írtak.
János néhány hét múlva vissza került a saját Héjájára. Néhány hét múlva már kötelék-parancsnok lett. A százharmincadik felszállásán kilőtte az ötödik orosz gépe. A száznegyvenediken pedig őt lőtték ki.
Az orosz arcvonal felett repültek és T-34-esekre vadásztak, amikor rádión értesítették őket, hogy 20 km-re északra orosz bombázók tűntek föl. A századuk kötelékbe rendeződve támadásra indult. Kis idő múlva utol is érték a muszkákat. A bombázók, úgy tűnt vadász-kíséret nélkül repülnek. A Héják rájuk vetették magukat. Hirtelen ismeretlen, eddig még nem látott gépek jelentek meg a felhők közötti résben. A gépek farkán vörös csillag volt, és nagyon hasonlított az angol Spitfeirre. Most találkoztak először az új orosz géptípussal, a Sturmovikkal (csata-repülőt jelent a szó). Ezek a gépek már sokkal jobbak voltak, mint az eddigi orosz gépek. Villámgyorsak, jól kezelhetők, páncélozottak, és irtózatos tűzerejűek voltak. Egy 20mm-es gépágyúja, és két-két 15mm géppuskája, valamint olyan páncélzata volt, hogy az oroszok még a 88mm-es német légvédelmi ágyúk ellenére is bátran repültek földközelben. A Héják számbeszálltak az új gépekkel. Az oroszok már messziről tűzett nyitottak rájuk, látszott, hogy egy-egy sorozat alkalmával a gépeik szinte megtorpannak a levegőben, ahogy a 20mm-es lövedékek elhagyják az ágyút.
János egy gyors kitérő manővert kezdett el. A botkormányt balra rántotta, visszavette a gázt, majd benyomta a baloldali csűrőlap pedált is. Ezzel a gépét hírtelen lassításra, és bal felé csuszásra kényszeríttette. Mikor a csűrőlap pedálját is benyomta a gépnek a bal oldalára kellet volna fordulnia, és így kikerülni az oroszok életveszélyes tüzéből. A Re.2000-es azonban a balra fordulás helyet a bal szárnyvég mentén pörögni kezdett, és zuhant a föld felé. Átesetem, átestem-villant János agyába! Nagy szerencséjére ő 2000 méteren eset át. Azonnal gázt adott, majd a kormányt és a csűrő lapot eszeveszetten bal felé nyomta. Ezzel a módszerrel sikerült a gépét- néhány dugóhúzó fordulat után- a hátára fordítania. Kellet ez a néhány fordulat, hogy a gép sebességet tudjon gyűjteni, mert az átesés lényege, hogy a gép hírtelen lelassul, és a felhajtó erő elvész a szárnyak alól. Ez gyakoribb volt az olyan típusoknál, amelyek rövid testel, és viszonylag rövid, zömök szárnnyal rendelkeztek. És a Héja pont ilyen volt.
Végre sikerült kivenni dugóhúzóból a gépet. Majd 1000 métert zuhant közben. Körülnézett, hogy is áll a légi csata. A gépek már jóval nyugatabbra voltak tőle. Váratlanul feltűnt egy újabb orosz gép, jóval János fölött, de ilyet már látott. Ez egy Jak-7B volt. Valamennyivel jobb konstrukció volt, mint a Héja, de nem sokkal. Viszont épp előtte kellet volna elszállnia Jánosnak.
Gázt adott hát és felhúzta a gép orrát, ezzel lassított az előrejutásán, ugyanakkor esélye is lett az orosz megtámadására, hiszen ha a Jak-nak kell őelőtte elrepülnie, akkor ő lőhet rá.
Az orosz is észrevette a Re.2000-ret. Nem folytatta tovább az útját, hanem János felé kezdett repülni. Ez a kis kitérő azonban esélyt adott Jánosnak a menekülésre. Még több gázt adott, majd amikor elérte a 2500 méteres magasságot előretolta a botkormányt, és teljes gázzal száguldott a föld felé. Amikor a gép 500 méteres zuhanás után elérte a maximális 530km/h-s sebességet kivette zuhanásból, és hazafelé vette az irányt. Nem vette észre, hogy az orosz utána indult. A Jak felhúzott 3000 méterre, és a magasban elért 70 km-es sebességtöbblettel üldözni kezdte a Héját. Szerencséje is volt mivel a forduló miatt délkelet felől, a nap irányából követhette Jánost. Amikor elég közel került hozzá, a gép orrát jobbra, lefelé fordította, és ezzel elvágta a magyar gép útját. János nem vette észre a támadást. Épp a szerencsés megmenekülésen morfondírozott, meg azon mikor telik már le a frontszolgálata. Csak akkor tért észhez, amikor az orosz 20mm-es gépágyúja, és a két 7,62-es géppuskája tüzelni kezdett rá. A gépágyú egyik lövedéke a Héja motorját járta át, átütve két blokkot a csillagmotoron, elszaggatva a benzin vezetéket. A benzin a forró motorra ömölve azonnal lángra kapott. A 7,62-esekből néhány átütötte a fülke üvegét, és a műszerfalat roncsolta szét. Az egyik lövedék nem a gépet, hanem Jánost találta el. Szerencsére előtte súrolta a fülketető alumínium merevítőjét, és így szétforgácsolódott meg le is lassult. Végül János mellkasában állt meg néhány centire a szívtől. Szerencsére tudatánál maradt, az első mozdulata- hiszen csak egy tompa ütést érzett, mintha erősen hátba vágták volna- volt, hogy kilökte a fülke tetejét, kikapcsolta a biztonsági övet, majd fejre fordította a gépet és kizuhant. Megrántotta az ejtőernyője kioldó zsinórját. A kupola kinyílásakor erős rántást érzett, amitől,- no meg a sebtől is- egy pillanatra elájult. Erős mellkasi fájdalomra tért magához, majd lenézve megdöbbent, hogy milyen közel van hozzá a föld. Eszébe jutottak a tanultak, ezért előre nyújtotta a térdeit, majd a földtérés folyamán egyre jobban behajlította őket, a végén guggolásba érkezett, de ezzel már a földön is volt. Kicsatolta az ernyő hevedereit, majd felállt.
„Sztojj! Ruki ver!” Kiáltozott több hang is. Odanézve vörös csillagos katonákat látott. Már épp célba vették- János elbúcsúzott gondolatban mindenkitől- mikor váratlanul leszállt melléjük a Jak. Az-az orosz pilóta szállt ki akit megmentett FW-től. Valamit hevesen magyarázott, de János ezt már nem hallotta, mert újra elájult. Legközelebb egy orosz katonai kórházban tért magához.
Sárika már alig győzte várni, hogy Jánostól levelet kapjon, ekkor- és ekkor érkezem, szólj a papnak, időben legyenek kihirdetve. Sajnos a Kassát ért bombatámadás után nem igen volt esélye, hogy egyhamar haza térjen a vőlegénye. Minden héten írtak egymásnak, elújságolták mi történt velük. A lányban ezek a heti egyszeri levélváltások tartották a reményt. Nagyon büszke volt Jánosra, mert az mindig megírta, hogy hány gépet lőtt le, mennyi bevetést repült. Sárika úgy gondolta, hogy János viszonylagos biztonságban van, hiszen csak repked a felhők fölött, és oroszokra lövöldöz. De 1942 augusztusában, mikor megtudta, hogy Horthy István meghalt, mert lezuhant a repülőjével, Sárika összeomlott. Félt, hogy János is a kormányzó-helyettes sorsára jut. Néhány napba került, mire megnyugodott.
Ez év októberében viszont nem érkezett Jánostól több levél. Már három hete nem jött levél, aztán egy októberi délután hivatalos katonai értesítést kaptak. Ebben közölték velük, hogy János harc közben eltűnt, az orosz fronton.
Az egész család megdöbbent. Nem gondolták, hogy a háború ilyen közel jön a házukhoz. Bár Andor bevonult önkéntesnek, de csak az ország területének védelmében teljesített szolgálatot. Észak-Erdélyben volt, mivel elfordulhatott, hogy a románok megpróbálkoznak egy betöréssel.
Sárika csak ült és nézett maga elé. Néha azt motyogta, hogy nem Jánost nem veszítheti el. Lassan azonban- talán túl lassan is- megnyugodott. De ettől kezdve egyre jobban befelé fordult, ha kérdezték válaszolt ugyan, de nem sokat foglalkozott a körülötte történő eseményekkel. Pedig közben szörnyű híreket kezdtek suttogni, hogy az orosz fronton harcoló magyar hadsereget valahol a Don folyó kanyarulatában az oroszok áttörték a magyar arcvonalat, valami Uriv-Sztorozsevojénél, meg hasonló kimondhatalan nevű falvak közelében.
Három hónapja jött már az értesítés, amikor egy újabb levél mindent megváltoztatott. Ez a levél nem hivatalos értesítés volt, hanem az Alekszejevka-i tábori postától érkezett.
János írt!
„ Drága Sárikám!
Remélem levelem jó egészségben talál, mert én egy ideig sebesült voltam. Ráadásul még orosz fogoly is voltam, de szerencsésen elszöktem tőlük.
Ez úgy történt, hogy a nyáron lelőttem egy orosz Ratát, amivel elértem a negyedik találatomat. A gép pilótája sikeresen kiugrott, és a föld felé ejtőernyőzött, amikor egy német gép le akarta géppuskázni, de én nem engedtem,
Na ezt az orosz pilótát Sztyepánnak hívják, és ő volt az, aki vagy öt hónapja lelőtt engem.
Az egyik géppuska-golyója el is talált, szerencsére csak megkarcolta a mellkasom. De a gépem kigyulladt, így kénytelen voltam kiugrani belőle. Épp egy legelőre értem, ahol egy kozák lovas század táborozott. Néhányan azonnal le is akartak lőni, de szerencsém volt, mert Sztyepán leszállt a mezőn, és megállította őket. Így egy orosz tábori kórházba vittek, ahol megműtöttek. Itt néhányszor meglátogatott Sztyepán, aki érdekes dolgokat mesélt a kommunizmusról- tudod, hogy tudok szlovákul, az orosz meg nagyon hasonlít rá.
Nem hiszem, hogy nálunk ez a bolsevik dolog sokáig mehetne!
Szóval hamar meggyógyultam, és el akartak szállítani valami fogoly-táborba. El is indult velünk egy teherautó, de útközben megjelent a konvoj felet néhány Stuka. Az oroszok úgy félnek tőlük, mint a tűztől, így otthagytak bennünket a kocsikon, és bemenekültek az árokba. Az előttünk álló autót el is találta egy bomba, de mi, vagy húszan sikeresen megszöktünk.
Gyalogoltunk vagy ötven kilométert- szerencsére, már beköszöntöttek az őszi fagyok, és az utak már járhatóak voltak. Néhány ukrán háznál még ennünk is adtak- a parasztok nem szeretik a kolhozt, ezért segítenek minket, de csak ha sokan vagyunk, amúgy agyonvertek volna bennünket. Egy hét alatt a magyar vonalakhoz értünk. Itt én elájultam, mert még gyenge voltam a sebesülés után.
Most már azonban jól vagyok, vissza is szállítottak ide Alekszejevkába. Még néhány nap pihenés után már repülhetek is. Remélem egy kis idő múlva haza is engednek szabadságra, és akkor megtarthatjuk az esküvőt.
Szerető vőlegényed:
János”
Először Sárika nem is akarta elhinni, hogy János megmenekült, de egy idő után felfogta. Igazság szerint csak félig-meddig volt biztos benne, hogy igaz. Sokszor úgy gondolta, hogy csak a képzelete játszik vele. Várta, hogy János majd megjelenik a szép, gyors repülőjén, és leszáll hozzá, hogy magával vigye a magasba.
Aztán időnként tisztán emlékezet, hogy János az orosz fronton van, és készül, hogy szabadságot kérjen a házassághoz.
János kénytelen volt elhalasztani a szabadság-kérést. Már hatodszor egy hónapon belül.
Az orosz áttörés, ami 1943. január 12-én kezdődik az Urivi hídfőnél nem megállítható. Rengeteg magyar áldozata van, bár a frontvonalat az olaszoknál törték át először még decemberben. Azóta lassan vonulnak hátra, de a gépeknek védeniük kell a katonákat. Legalább is Jánosék így érzik, de a felsőbb parancsnokság inkább a németek védelmét rendeli el. A vadászgépek szerencsére csak kísérik a német bombázókat.
Harcolnak, harcolnak, már ha fel tudnak szállni. Mert bizony az orosz tél kivillantja a jégfogait. Január elejéig egyáltalán nincs szokatlan időjárás. Olyan a tél mint otthon. De valamikor január 5. táján hirtelen mínusz harmincöt fok lesz. Azután pedig meg is marad ez az idő.
A repülő gépek lefagytak, a motorokat benzinégővel kellet melegíteni, hogy egyáltalán be lehessen indítani, volt eset, hogy a gép sárkánya kigyulladt, de a motor nem indult be.
Ráadásul a pilóták is rettenetesen fáztak, pedig nekik faházakban volt a szállásuk. Persze később már a földi személyzet is ilyenekben lakott, mert sátorban meg is fagytak volna.
Harcokban telt az idő egészen augusztus közepéig. Már lejátszódott a Kurszki kiszögellésben a világ legnagyobb harckocsi-csatája, ahol újra az oroszok nyertek- mivel Mainstein áttörése nem sikerült. János itt is harcolt, még néhány tankot is kilőtt. Ez a csata a szövetségesek Szicíliai partraszállásával hirtelen abba maradt.
Végül magához hívatta a repülőtér parancsnoka Jánost. Utasította, hogy jelentkezzen a legrövidebb időn belül a Mátyásföldi repülőtéren, átképzésre. Szabadságot nem adhat neki, de a menetlevelén egy napi pihenőt engedélyezhet útközben.
János leszállt az állomáson, az Ungvári vonatról, és elsétált Sárikáékig. Amikor belépett a kapun a lány szinte repült a nyakába. Csak akkor szomorodott el, amikor megtudta, hogy csak egy napig lehet itthon. Leültek egymás mellé, és egész nap beszélgettek. János rengeteg szomorúságot látott a lány szemében, de még valami különös homályt is érzett körülötte. Mintha bezártak volna egy ajtót a lelkében. El is mondta, hogy amikor eltűntnek nyilvánították Jánost akkor nem akarta elfogadni, és inkább magába menekült.
Megbeszélték, hogy legkésőbb az átképzés után összeházasodnak, mert akkor úgy is jár neki legalább két hét szabadság.
Néhány együtt töltött óra után Jánosnak indulnia kellet. Elbúcsúzott a jövendő családjától és felszállt a Pesti vonatra. Sárika kikísérte, megcsókolta és elbúcsúztak egymástól.
Nem tudták, de ekkor találkoztak utoljára.
János jelentkezett a reptér parancsnokánál.
Kiderült, hogy az átképzéssel áthelyezés is jár. Áthelyezték a honi légvédelem kötelékébe, egy most alakult vadászrepülő osztályhoz, a 101. Pumához. Ez után „Vezérünk a bátorság, kisérőnk a szerencse” jelmondata alapján repültek.
Ebbe az alakulatban a frontszolgálatukat letöltött pilóták kerültek. De itt csak egy géptípuson repültek, mégpedig a németek legjobb vadászgépén a Messerschmitt Bf109-esen. Erre kellet hát átképeznie magát Jánosnak.
Erre három hónapot kapott. A Bf109G változat már igazi repülőnek nézet ki. A gépet már 20mm-es MG 151/20-as gépágyúval szerelték fel, ami a motortengelyen át tüzelt. Az orrába pedig két darab, légcsavarkörön át tüzelő MG 131-es 13mm-es géppuska. A pilótákat arra tanították, hogy külön-külön kezeljék ezeket a fegyvereket, de nagy négymotoros gépek ellen általában minden fegyvert bevetettek.
Az általuk használt gépek német licenc alapján a Ganz-Mávagban gyártották.
Az itt szolgálatot teljesítő pilóták mindegyike letudta már a maga harcait. Főleg orosz földön, de néhányan Jugoszláviában is harcoltak.
János itt találkozik később a magyar pilóták legeredményesebbjével: a Magyar Királyi Honvéd Légierő zászlósával: Szentgyörgyi Dezsővel. Neki a háború végére 29 légi győzelme volt. Ugyan ahhoz a századhoz kerültek. 101/2 Retekhez. A másik közös dolog volt bennük, hogy mind a ketten alacsony sorból küzdöttek fel magukat a pilóta-fülkébe. Dezsőnek lakatos szakmája volt, és innen került be a sok úri repülő közzé.
Dezső viszont nagyon szerencsés pilóta volt. Az a hír járta róla, hogy nem fogja a golyó. A háború alatt soha nem lőtték le, önhibájából sosem tört össze gépet. Végig is harcolta a háborút, 1945. május 3-án, már Németországban került amerikai fogságba. De 1945. április 16-án lőtte le a 29. gépet, egy szovjet vadászgép egy Lavocskin-5-ös volt.
Haza jött, itthon egy ideig a MASZOVLET pilótája, majd koholt vádakkal börtönbe zárják. 1956-ban szabadul, 1957-től Malév pilóta. 1971. augusztus 28-án Koppenhágában hagyja el a szerencséje. Amikor egy addig ismeretlen időjárási hatással került szembe leszállás közben. Microburstbe- egy kis kiterjedésű, nagy erejű levegő leáramlásba- kerül. Felismeri a helyzetet, de már nincs ideje növelni a tolóerőt és átstartolni- túl alacsonyan van, és már leszállási sebességgel repül. Repülős halált hal. A gép személyzetéből, és utasaiból, akik 80-an voltak csak három ember élte túl a tengerbe csapódást.
Ki tud még ekkor erről? Talán csak az aki a sorsokat irányítja.
Hamar eltelt a három hét átképzés, mivel a Bf109-sel sokkal könnyebb volt repülni, stabilabb volt, és sok új megoldás volt a gépben. Az egyik legjelentősebb- már légi harc szempontjából-, hogy porlasztó helyett üzemanyag-befecskendezéssel működött. Ez azért volt fontos, mert a porlasztó a nagy magasságban folyó harcoknál-, főleg ha a gépet a hátára fordították, vagy meredeken emelkedet-, akadozva jutatta az üzemanyagot a hengerekhez, és ha üldöz az ellenség, és a sebesség élet-halál kérdése, nem jó ha leáll a motor.
A befecskendezés viszont bármikor működik.
Amikor az amerikai csapatok „átugrottak” Olaszországba 1943. szeptember 3-án az olaszok kiugrottak a háborúból. III. Viktor Emmanuel király megbízására Badoglio tábornok fegyverszünetet kötött, akkor Magyarországot is elérhették az amerikai gépek.
Az átképzett magyar pilóták szembe kerültek az amerikai pilótákkal, mivel pedig kevés volt a pilóta, így senki nem mehetett szabadságra.
Megjelentek az első amerikai gépek Magyarország felett. Igaz eleinte csak átrepültek. Ezer szám tűntek föl a bombázó erődök amerikai, és angol vadászgépek kíséretében. A Puma osztály minden százada repült minden nap.
János első találata, egy, a Bécsújhely bombázására repülő B-17-es amerikai gép volt.
A hatalmas, négy motoros gép veszélyes ellenfélé volt, mivel a gépről legalább nyolc, 12,7mm Browning géppuska okádta rá a halálos. A halálos tűz elől felrántotta a gépét, majd a 109-es gyorsaságát kihasználva megelőzte a Boeingot. Szembe fordult vele és innen támadt rá. A 20mm-es gépágyú tüze szinte visszarántotta a gépet. A B-17-es jobb oldali belső motorja kigyulladt, a szárnyán és a törzsén hatalmas lyukak keletkeztek a lövedékek becsapódásától. Az égő motor váratlanul szétrobbant, leszakítva a szárny nagy részét, a fékező lapokkal együtt. A hatalmas gép,- mivel a bal oldali motorok működtek- először lassan, majd egyre gyorsabban jobb felé pörögve zuhanni kezdett.
A centrifugális erő miatt a gépből senki sem tudott kiugrani. A 10-fős személyzet a géppel együtt csapódott be a Dunántúl közepén, valahol Somogyország dombjai között, majd 5000 méterrel lentebb. Persze ezt a becsapódást már János nem láthatta. Ebben a harcban azonban két társa Kis Benedek István, és Murvay János hősi halált halt.
János egyre elkeseredettebb lett. Úgy érezte, minden egyes kilőtt amerikai, vagy orosz lövedék az ő nevére van címezve. És már csak rövid idő kérdése, hogy el is találja.
Leveleiben, amiket Sárikának küldött, megpróbált vidámnak tűnni. A rossz dolgokat ki akarta zárni a kapcsolatukból. Vidáman írt a szörnyűségekről, szinte csak futólag említve, hogy épp melyik bajtársa zuhant le, vagy- ez többször fordult elő- milyen szörnyű halált halt, az idegen gép személyzete.
A legtöbben úgy érezték, a lelőtt ellenséges gépek is hozzájuk tartoznak. Ez főleg akkor fordult elő, mikor szörnyű halált halt valaki.
Ilyen eset volt, amikor egy Spitfier kapott találatot, és lángba borult motorral zuhant a föld felé tízezer méterről. Legalább másfél percig zuhant, miközben a lángok a pilóta fülkét is elérték. A gépet lelövő pilóta, és kísérője még látta, amint az angol pilóta megpróbálta kinyitni a fülke tetejét miközben már lángolt körülötte a világ, majd lángot vetett a kabátja is.
1944. január. Hideg van, mindenki a jövőtől fél. Az oroszok egyre közelebb vannak az országhoz. A románok még a németek mellett harcolnak, a magyarok szintén. Ugyanakkor, aki egy kicsit is ésszerűen gondolkodik, tudja, hogy ez a háború már nem vezet sehová. A németek mellé állni sose volt kifizetődő a magyarságnak. Hol suttogva, hol nyíltan a kiugrásról beszélnek. Közben azonban folyik a háború tovább. Jánost átvezénylik, még messzebb kerül otthonról, a Puma osztály egy másik alakulatához a Veszprémben szolgáló „Zongora” fedőnevű századhoz kerül.
Március, még mindig harcol János is. Szabadság nincs. Sárika levelei egyre keserűbbek. Az amerikaiak, és angolok támadják az osztrák repülőtereket, gyárakat, a magyarok pedig bekapcsolódnak a harcokba.
Aztán eljön április 3-a. Az amerikai légierő először bombáz kimondottan magyar célpontot. A támadás a budapesti Duna-Repülőgyár ellen, illetve a pesti körvasút ellen irányul. Azonban, mivel a bombavetés nem tökéletes Pesterzsébet egyes részeit is porig bombázzák. 500 halott, és több mint 1000 sebesült, főleg civilek.
A vörös pumafejes, fehér keresztes gépek állandó veszélyt jelentettek az amerikai bombázókra és a kísérő vadászokra. Bár nem voltak sokan, de önfeláldozóan, bátran harcoltak.
Egy amerikai támadás után a bombázó pilóták jelentése:
„ Hitler a magyar légtér védelmére a legfanatikusabb, különleges egységeit, a fehér keresztes pumafejes egységeit veti be. Ezek a pilóták akár az életüket is képesek odadobni. Addig harcolnak, míg csak ki nem fogy a lőszerük, vagy le nem lövik őket.”
A 15. Amerikai Légi Hadsereg pilótái megtanulták, hogy Magyarország fölött nem sétarepülés a bombázás.
Elérkezet augusztus 7-e, a Magyar Királyi Légvédelmi parancsnokság jelentést kap, egy nagyarányú amerikai-angol légitámadás indulásáról. Elhatározzák, hogy összevonják a Pumákat és a Budaörsön állomásozó német egységeket egy közös ellentámadásra.
A veszprémi repülőtéren felhangzik a riadó! A gépeknek fél órán belül a levegőben kell lenniük. A pilóták, köztük János is az eligazító terembe rohannak, ahol megkapják a parancsokat. A szerelők közben felkészítik a gépeket a felszállásra. Feltöltik üzemanyaggal, lőszerrel. Mire a pilóták végeznek, már a motorok is járnak.
Felszállás! Hangzik a fülhallgatókból. Gázkar előre, fékpedálok ki, gurulás. A gép felgyorsul, amikor eléri a 150 km/órás sebességet, a botkormányt hátra húzni, és elrugaszkodni a talajtól. Csodálatos sima érzés a repülés a talajon való zötykölődéshez képest. A gépek a repülőtér fölött köröznek, míg mindegyik fel nem száll, majd a Balaton fölé húznak, hogy itt bevárják a más repterekről érkező gépeket.
A támadó ék parancsnok a „Retek” század parancsnoka Újszászy György százados volt. Őt viszont mindenki csak úgy hívta „Apuka”, mert minden pilótájáról úgy gondoskodott mintha a saját gyereke lenne.
A kötelékek neki indultak. Hatvan-hetven 109-es szállt délnyugat felé. Ebből 40 gépen volt vörös pumafej. A gépek felhúztak 6000 méterre, és keresték az ellenfeleket. Nem kellet soká kutatni. Váratlanul egy felhőből kibukkanva egy hosszan elnyúló, 5x5 kilométeres alakzatot pillantottak meg maguk alatt. Délnyugat felől érkeztek, 4000 méteren. B-24-es Liberátorok, és B-17-es repülő erődők alkották a kötelékeket. Néhány század P-38-as vadászgép kísérte őket. De a kétmotoros Lightning (villámlás) vadászoknak már igen fogytán volt az üzemanyaguk. Még megpróbálták a felülről támadó 109-eseket szétzavarni, de azok lefelé fordítva gépeik orrát, átzúgtak köztük, majd a 150 gépből álló bombázó kötelékre vetették magukat. Bár a négymotoros gépek lassúak voltak, de olyan védelmi tűzet produkálták, hogy Jánoséknak csak egyetlen rácsapásra volt lehetőségük.
Bár a magyar parancsnok jól érthetően, németül is elmagyarázta, mely alakulat a bombázó kötelékek mely részét támadja, a németek mégis rendre bevágtak a magyarok elé. Hatalmas zűrzavar keletkezett, amit az amerikaiak megpróbáltak kihasználni. Szinte áthatolhatatlan tűzfüggönyt vontak maguk köré. A magyar pilóták azonban így is rájuk támadtak. Már tudták, hogy a gépek orra felől kell támadni. János egy B-17-es pilóta fülkéjét vette célba a gépe elejével, és amikor lőtávolba ért tüzet nyitott a fehér csillagos gépre. A 20mm-es gépágyú szétszaggatta a fülkét, és a benne ülőket is. A gép még egy kis ideig tovább tartotta a helyét a sorban majd lassulni, imbolyogni kezdett. Váratlanul jobbra kezdett csúszni, és neki csapódott a szárnya a jobb oldali szomszédja szárnytövének. A másik gépben ülő fiatal amerikai küszködött a kormánnyal, próbálta stabilizálni a gépét, de az elszabadult gép szárnya átütötte a gépe falát majd, miután beszorult két merevítő oszlop közé eltört. A szárnyban lévő üzemanyagtartály kilyukadt és a repülő-benzin ráömlött a forró hármas motorra. Azonnal lángra kapott, és felgyújtotta a másik gépet is.
Az eltalált gépből már ekkorra a személyzet életben lévő négy tagja kiugrott. A másik gép ajtaja is kinyílt, és egymás után négy test ugrott a semmibe. A faroklövész az irányzó, és a két pilóta, no meg az a lövész, aki a gép bal oldalán volt már nem tudott ugrani. A két gép összekapaszkodva az orrát a föld felé fordítva egyre gyorsuló pörgéssel zuhanni kezdett. Néhány száz méter után az őket összekötő szárny hangos csattanással eltört, és a két gép külön vált. A gépben ülőkön azonban már nem segített, mert a bal oldali motorjaikban egymás után olvadtak meg a biztosítékok, és álltak le e miatt a motorok. Mindkét B-17-es valahol Baranya-megyében zúzódott szét.
János még látta a két gép összeütközését, de a következő pillanatban már egy ügyes P-38-as pilótával harcolt. Ezek nagyon furcsa gépek voltak. Két törzsük volt, amit a szárny kötött össze. Középen egy gondolában volt a pilótafülke, és itt voltak a fedélzeti fegyverek is.
Egy ilyen gép vezetése közben tűnt el Antoine de Saint-Exupéry egy héttel ez előtt a csata előtt, valahol Marseille közelében.
Persze erről János nem sok mindent tudott –valószínű, sosem hallott a Kis hercegről.
Csak annyit látott, hogy egy kétmotoros gép próbál a háta mögé kerülni. Azonnal visszavette a sebességet, és a baloldali csűrő-pedállal, és a botkormánnyal balra f elfelé mozdult a gépével. Ezzel elkerülte a másik 20mm-es Browningjának lövedékeit, ugyanakkor mögé is került. Most már ő várta a megfelelő alkalmat. A jenki sem az első harcban vett már részt. Ő is megpróbálkozott az előbbi manőverrel, de neki nehezebb dolga volt, mert a gépe 170 km/óránál már átesett volna, így kénytelen volt gyorsabban végrehajtani a manővert. János viszont még túl messze volt ahhoz, hogy túlrepüljön rajta. Ő is lassítani kezdett, így sikerült a P-38-as mögött maradnia. Az amerikai megpróbált bemenekülni a felhők közé, hogy egy gyors irányváltoztatással kikerüljön üldözője hatóköréből. János viszont a saját gépe 30 km-es sebességtöbbletével akarta utolérni, mikor is szemből a felhőből kivágódott egy másik Bf 109-es, és mit sem törődve az üldöző vadásszal tüzet nyitott a „Villámlás”-ra. János félre kapta a kormányt, és az amerikai alá fordította a gépét. Egy fekete keresztes német pilóta majdnem lelőtte. Dühösen hívta a kötelék parancsnokot és elmondta mi történt.
Míg beszélt váratlan villanást látott a nap felőli oldalon, magasan a fejük fölött. Több ismeretlen gép tűnt f öl az égen, kb. 10000 méter magasan. Fényes, ezüstszínű, karcsú gépek voltak. Egymotoros vadászok, fehér csillaggal az oldalukon. A következő pillanatban felismerte őket.
-Mustángok, mustángok! 10000méteren, 11 óránál! Vigyázz!- kiabálta a gégemikrofonba, majd megkezdte az emelkedést.
Mintegy 30 P-51-es Mustang készült bekapcsolódni a harcba. Ezek voltak az Amerikai Légierő legkorszerűbb gépei. A végsebességük elérte a 800 km/órát, vagyis a Messerschmittre még 30 km-t rávert. A gép mind két szárnyában 3-3 darab 12,7mm-es nehézgéppuska volt beépítve. Amivel bármilyen gépet szét tudott tépni. Ezekre a „vadlovakra” már képzett, csatákban részt vett pilótákat ültettek.
János még nem találkozott velük, de tudta, hogy a Pumák első amerikai áldozatai között egy ilyen North American Aviation által gyártott gép is volt.
De most a P-51-esek voltak helyzeti előnyben, mert felülről, a nap felől támadtak. Egyikük az épp szabadon repülő János irányába fordult. A Mustang pilótája egyenesen szembe repült János gépével.
Az Me. 109-esnek már alig volt lőszere. Mivel a felszállási tömeg nem lehetett több 4600 kg-nál így csak bizonyos mennyiséget tudott magával vinni. 20mm-es lőszerből pld. Mintegy 300-at, ami 8-10 rövid sorozatra volt elég. A 13mm-esekből jóval többet, de azokból is elhasználta a „Repülő erődre” a javadalmazott 1500 lőszerből vagy ezret. Azért János nem hátrált meg. A két gép 700-, és 750 km/órával száguldott egymás felé. Amikor a két pilóta elég közel került egymáshoz, akkor mindketten tüzez nyitottak. Szinte egyszerre lőttek, és még ugyanabban a pillanatban félre is kapták a gépet. Egymásnak a hasukat mutatták a gépek, és így száguldottak el néhány méterre az ellenfelüktől. János hátra nézett, és látta az amerikait, aki szintén visszanézett rá. Egy fiatal, 23 év körüli jenki volt, de az ő arcán is látszott a fáradtság.
Mind két pilóta ugyanakkor kezdet visszafordulni a másik felé. A P-51-es gyorsabb volt német gyártmányú gépnél. Így hamarabb is fordult, bár nagyobb ívben. János megpróbált a belső íven fordulni, hogy így elvágja az útját, de az amerikai résen volt, és az utolsó pillanatban átfordult az ellenkező irányba és kitért János elől, aki azonnal utána fordult, és megpróbált mögé kerülni. A Mustang azonban új taktikát próbált ki. Felhúzta a gépe orrát és egy óriáskerékbe kezdett. János utána vágódott, de a jenki váratlanul átfordította a gépét a hátára majd onnan egy fél orsóval lefelé vágódott. Amikor a gépe a Messerschmitt alá ért kivette a fordulóból a gépet, és tüzelni kezdett Jánosra.
Néhány lövedék becsapódását érezte a gépébe. A 12,7mm-es lövedékek a repülője bal szárnyát érték, látta is, ahogy néhány lyuk keletkezik a szárny fémborításán. Megpróbálta visszavenni a gázt, és félrerántani a kormányt, de a gép sokkal lassabban reagált a kormány mozdítására, mint az előbb. Eltalálta a kormány-kábeleket!- gondolta. De már újra hallotta a gépén a géppuska-lövedékek kopogását. A törzsön kopogtak végig. Váratlanul egy erős ütést érzett a hátában.
Egy lövedék a plexi kabintetőt átütve a gerincén keresztül hatolt, majd a hasán keresztül távozott. Még átütötte a pilótafülke alját, és elszállt a semmibe. A rövid sorozat, amely a hat gépfegyverből érkezett elég volt ahhoz, hogy a 109-es motorjának egyik hengerét szinte szétrobbantotta. A motor füstölni, és köhögni kezdett, majd leállt.
A gép pedig orral előre a föld felé fordult, és zuhanni kezdett. János megpróbálta a gépet kisebb szögben a föld felé irányítani, de csodálkozva tapasztalta, hogy a lábait nem tudja használni. Sőt még csak nem is érzi. Furcsa érzés volt nézni, ahogy közeledik a föld. Talán ki kéne ugrani- gondolta. Megpróbálta kinyitni a kabintetőt, ami sikerült is, de nem tudott felállni, hogy kiugorjon, sőt még fejre sem tudta fordítani a gépet. Közben furcsa köd kezdett ereszkedni a szeme elé. Nem vette észre, hogy a hasi artériáját is átszakította a golyó. Váratlanul Sárika arca tűnt föl előtte. Beszélni kezdett hozzá. –Emlékszem milyen finom, puha az ajkad, milyen jó volt veled! Kérlek, bocsáss meg, ígérem, bárhová kerülök is várni fogok rád!
Néhány pillanatra kitisztult a látása. Valami zöld rohant szembe vele, egyre gyorsabban, majd egy erős ütés érte az egész elgyötört testét, és a következő pillanatban pedig valami fényes kapu nyílt meg előtte. Elindult a fény felé. Az utolsó gondolata az volt hogy érdekes, újra mozog a lába.
Sárikáék falujához közeledet a front. Bár még a Kárpátok vonulatai visszatartották az oroszokat, de a repülőik már megjelentek az égen. Sárika azt remélte, hogy hamarosan megjelennek a magyar pilóták, és akkor János is hazatér hozzá. Addig pedig az a néhány lopott boldog óra tartotta benne a lelket, ami megnyitotta előtte a szerelem kapuját.
Augusztus 7-én reggel úgy érezte, valami szörnyűségre ébredt, felkelt kinézett az ablakon, de csak egy forrónak ígérkező nyári nap indult el odakint. A család épp a búza kévék behordására készült, hogy majd a szérűs-kertben a falu cséplőgépével kicsépeljék, és elrakják az „élést”. Mert a kenyér maga az élet! Szent és sérthetetlen! Akár élünk, akár meghalunk, de a búzának, a magnak otthon a helye.
Jó volt a termés, mindenki, aki otthon volt örült, még ha csak csendesen, magában is, hiszen háború van, ölik egymást az emberek.
A munka nehéz volt, hiszen a kévéket fel kellet rakni asztagba, hogy elférjenek, no meg védve is legyenek az esőtől. Ezt máskor a férfiak végezték, de most csak az öregek voltak otthon, így a nőknek is ki kellet venni a részüket a munka nehezebbjéből.
Estére elfáradtak, Sárika el is feledte nyugtalanságát.
Két hét múlva jutott eszébe újra. A postás egy katonai értesítéssel jött fel a kapun. Sajnos csak Sárika volt otthon, így neki adta át. A lány elolvasta:
-Sajnálattal értesítjük, hogy a Magyar Királyi Honvéd Légierő pilótája K. János harc közben, az ország védelmében életét áldozta. Bátran harcolt, többszörös túlerő ellen védte a hazát, és életét áldozta érte. Emléke örökké élni fog!
Amikor Sárika szülei hazatértek, a lányukat a konyhában ülve találták. Előtte az asztalon az értesítés. Elolvasták, Sárika nem ellenkezett. Az anyja vigasztalni próbálta, de mintha a falnak beszélt volna.
Másnap reggel a szülők arra ébredtek, hogy Sárika felvette az ünneplő ruháját, és ki-ki szaladt a ház elé. Mikor megkérdezték tőle, mit csinál, azt felelte, hogy Jánost várja, hiszen azt írta, bármely nap haza érhet, és feleségül veszi. Ettől a naptól kezdve, minden reggel felvette az ünneplőt, és kiállt a kapuba, Jánost várni. Észre sem vette, hogy oda ért a front, a németül beszélő katonák elmentek, és oroszul beszélők jöttek helyettük. Ő csak várta Jánost.
Közben Andor sógorai közül kettőt megölt egy orosz gránát, majd Andor is megsérült egy német aknától, de Sárika csak az utat akarta nézni. Az anyja féltette a katonáktól ezért az orosz roham-csapatok megérkezésekor, nem engedte ki a házból, de ’44 novemberére, már ezek elvonultak, és az elit egységek, aki fegyelmezettek voltak vonultak el. Ekkor Sárika rászokott arra, hogy a repülőgépek hangjára figyeljen. Minden motorzúgás után azt várta, hogy János fog megérkezni.
Elvonultak az oroszok, majd jöttek ’45-ös, aztán a ’47-es választások. Földosztás, kulák-világ, beszolgáltatás, TSz. Sárika erről mit sem tudott. Meghalt az apja, majd Emil bátyja. Fel sem fogta. Még 15 évig minden reggel felöltözött ünneplőbe, kiült a tornácra, és hallgatózott. Ha repülőgép zúgását hallotta, felujjongott, hogy most fog megérkezni a vőlegénye. Néhány perc múlva sóhajtva leült és várta tovább a pilótáját.
1959-ben egy meleg
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó