Mit ér, akár kikelet van...   Mit ér, akár kikelet van, vagy élek ősz idején, Ha válni kell, ha a kedvest nem látom már soha én! Tavasz számomra az arca, s ha tőle elszakadok, Mit ér, akár kikelet van, csak élek ősz idején. Ha nem az elszakadásért, az ősz miért szomorú? Mért árvul annyi szerelmes, miért ül könny a szemén? Miként a fa üde zöldben levéldiszének örült, A Holdam ékei láttán vigadtam oly igen én. De jött az ősz, s a fa lombját veszítve már panaszos, Lesújtja őt is a gond már, ha búsul hullt levelén. Csak Isten, ő a tudója, hogy elszorúl a szivem, Ha nézek lombtalan ágat, s mint asszony,                                    Könnyezek én. Ki még nem ismeri kínját a búcsunak, mit ért? Miért is fájna a szíve, s zokogna fák levelén? Barátom int: "lakot építs, siess, ne késs ma tovább! Diszét veszíti a kerted, lehull a sárga levél." Feleltem néki: 2Barátom, a fával érzek, igen; Én sem vagyok, aki voltam, ne hidd, ma ősz idején. A fával egy a mi sorsunk, közös csapás, ami ért: Ő lombját veszti - a kedvest nem látom már sosem én."