Pokol András
Szerencse
Felébredt. Érezte, hogy süt a nap, melegítette a kezét, az arcát.
Május van, 1944 májusa. Annyi lenne a teendő otthon, ő mégis kénytelen ebben az orosz katonai kórházban feküdni.
Tegnap volt bent Julis a két pulyával, de csak panaszkodni tudott. Fél, fél hogy nyomorék, vak marad az ura. Kódis.
Azért a község legalább az útiköltségüket kifizette, a bátorsága iránti tiszteletből.
Visszaemlékezett a történtekre. Még május elején történt, néhány nappal az oroszok bejövetele után. Ő éppen a harcokban elhalt sógorait akarta eltemetni, akiket egy orosz aknavető gránát ölt meg. A falu férfilakosságát kivezényelték az oroszok a felrobbantott Tisza-híd helyett épített pontomhoz.
Estére történt, amikor hazafelé tartottak az emberek. Két fiatalember a figyelmeztetés ellenére a rövidebb úton, a német aknamezőn átindult haza. Hirtelen egy robbanás rázta meg a falut, az egyikük aknára lépett. Ő azonnal meghalt, a másik pedig súlyosan megsérült. Az ott lévő emberek azonnal érte küldtek, mivel ő volt a faluban a katonaságról legtöbbet tudó ember.
Futva ment a templomhoz, ahonnan egy fiatalabb, szintén katonaviselt legénnyel elindultak a sebesültért. Mire odaértek elvérzett a szerencsétlen. Felrakták a testét a létrára, megfordultak és elindultak kifelé vele. Elől most a legény ment, ő pedig hátul.
Hirtelen egy tompa dörrenés, egy villanás, majd egy ütést érzett a szeme körül és elsötétült minden körülötte. a létra kiesett a kezéből, és összegörnyedt a kíntól. Aztán már csak arra emlékszik, hogy négykézláb, a kezével az aknákat tapogatva keresi a kivezető utat. Váratlanul kitisztult a hallása, meg hallotta, hogy kiabálnak a falubeliek: "Erre András, erre!"
Nem tudta, de a robbanások odacsaltak néhány orosz katonát, köztük egy tisztet is. Amikor kiért nagy nehezen az aknamezőről parancsot adott a katonáinak, hogy vigyék be a katonai kórházba. Most itt van.
Talán újra elaludt. Egy hangra riadt fel: -Bácsika, bácsika! Tessék megnyugodni, az egyik szemét meg tudjuk menteni. Szerencséje van!
Nagyapám emlékére
|