Pokol András 

                               Havasok kísértetei

  Este van, hideg téli este, amikor a hold olyan közel van a földhöz, hogy látszik minden sebe, amit a távoli múltban ütöttek rajta az űr vándorai. A hegyek gerincén ezüstös szikrát vett a hó, azt hinné az ember, a tél lidércei mutogatják rejtett kincsüket, a jeget és a zúzmarát. Persze ilyenkor ember nem jár a havason.

  Semmi hang nem hallatszik, csak néha egy-egy roppanás, durranás, ahogy a hidegben szétfagynak a magányosan álló fák. De mégis, most egy távoli panaszos hang hallatszik, egy gyönyörű, mégis hátborzongató magányos kiáltás. Egy farkas üvölt valahol. Társait keresi, vagy csak vadászat előtti dalát énekli?

 Ki tudhatja rajtuk kívül.

 Kevesen vannak már, mert a leggonoszabb ragadozó, az ember feltalálta a puskát, és kiirtotta a legtöbb vadat. Kilődözték a bölényt, a vadtulkot, a vadlovat, majd az összes farkast, medvét, hiúzt. Aztán kiirtották az erdők nagy részét is. Hogy miért? Mert azt hiszi ez a vad, hogy Isten neki teremtette az élőlényeket, ételnek, szórakozásnak. Ezért más nem vadászhat, csak Ő.

 A farkas nem gondolta ezt végig, hiszen az ilyen folyamatos gondolatokra nem volt ideje, mert menekülnie kellet az ember elől, mentenie a párját, a kölykeit. Még arra sem gondolt, hogy a kölykök a jövő. Csak azt tudta, ha majd tavasszal megszületnek, enniük kell, odúra lesz szükségük, és az apjuk, anyjuk önfeláldozó védelmére. De még ez sem volt fontos, hiszen még csak január volt, a kölykök pedig csak áprilisban várhatók, vagyis még a párzási időszak sem jött el.

 Most még az életben maradás, az evés a legfontosabb. Ezért hívja a falkát, ami a nőstényből, egy korábbi alomból származó hím kölykét és az idei alomból megmaradt kan és nőstény gyermekeit  jelenti.

Majdnem négy napja nem ettek semmit, akkor ejtettek el egy fiatal őzet, ami eltörte a lábát, valahol az erdőben, így nem tudott elrohanni a falka elől.

 Hirtelen felhangzik egy második, majd harmadik, negyedik, végül az ötödik üvöltés is. Közelednek a hatalmas hímhez. A vezér szürke színű, majdnem fehér, mintha a télhez idomult volna a színe, egy méteres marmagasságával 60 kg-os súlyával fajának gyönyörű képviselője. A párja szinte fekete majdnem feleannyi, mint a hatalmas hím, de erős, fiatal vad, amely még sok utódot hozhat még a világra. A másik három falkatag a szürke és a barna árnyalataiban játszott.

 Oda értek a hímhez, a falka sorban a vezérhez járult, fülüket lesunyva, farkukat a lábúkközé húzva, szűkölve, az orrukat az ajkához érintve üdvözölték. Először a párja, majd sorban az idősebb kölyök a fiatal kan, végül a fiatal nőstény.

Mint mindennek az életükben ennek is megvolt a szigorú rendje, amit az ösztönök és a tanult viselkedési formák határoztak meg. Ezek nélkül azonban vége lenne a falkának, és maguknak, a farkasoknak is.

Ekkor a fiatal nőstény emelte orrát az ég felé, vonítani kezdett. Ő volt a legéhesebb, most várta a vadászat izgalma, az élelem. Lassan az egész falka bekapcsolódott az esti koncertbe.

Valamikor, egy rég elmúlt világban az ő kardaluk volt az éjszakák nyitánya. Szinte figyelmeztetés a növényevőknek- vigyázzatok a betegekre, öregekre, kicsinyekre, mert jövünk. Ma már csak néhányszor hangzik fel ez a csodálatos, hátborzongató hang, éjeinkbe félelmét hordozó vonítás, a vadászni induló falka kiáltása.

 A falka megindult, lassú ügetéssel indultak el vadászterületük átvizsgálására. Elől a hím majd a párja, libasorban végig az éjjeli erdőn. Mint lihegő kísértetek ügettek a fák árnyai között, orrukon hangosan szívták be a levegőt, szagokat keresve. Ezt a menettempót akár órákig bírják, és képesek ebből teljes sebességre kapcsolva rohanni. Most azonban még nem éreznek szagokat, semmi jele rajtuk kívül életnek. Hirtelen a hím mélyebben szívja be a levegőt, tekintete, füle egy irányba mutat, a többiek azonnal észre vették a viselkedésében beállt változást, és ők is figyelni kezdtek. Egy csoport szarvas volt, aminek a szagát megérezték. Közelebb húztak hozzájuk, de a csorda észrevette őket és lassú ügetéssel elindultak ők is. A fiatal farkasok futásnak eredtek, hajtotta őket az éhség. A vezér pár azonban némi iramodás után lelassított és oldalra húzódva leállt, és figyelni kezdte a szarvasokat. Nem lassult egyiknek a futása sem, egy sem sántított, nem próbált elbújni a többi mögé.

 A két felnőtt elfordult a szarvasoktól, indultak tovább. Nem sokkal később a három fiatal is ott lihegett a nyomukban. Kerestek tovább. Váratlanul egy nyúl ugrott fel előttük, a falka azonnal üldözni kezdte. Legyező alakban széthúzódva rohantak a nyúl után, ami a vezér előtt rohant, majd hírtelen baloldalra vetődött, remélve, hogy megmenekülhet. Azon az oldalon azonban az anya futott, a nyúl erre visszaugrott jobbra, de ezzel az ugrással elvesztette az előnyét és sebességét. Egy hangos visítás volt csak és a nyúlból már csak egy darab hús lett, némi marakodás, morgás után már az sem, csak energia, ami tovább hajtja a falkát, a következő vadászatra.

Tovább indultak, újra maguk mögött hagytak néhány km-t, a csöndes, kihalt erdőben. Néha egy-egy bagoly huhogott utánuk az éjszakában, de nem törődtek vele. Ilyenkor csak a baglyok tudnak jóllakni egérrel, pocokkal. Nyáron néha a farkasok is élnek rágcsálóhússal, de olyankor rengeteg van ezekből, a szapora apróságokból, ilyenkor a farkasok is róka-módra vadásznak rájuk. De most tél van és ezek az apróságok a hó alatt ásott járataikban, rohangálnak, ahonnan csak az éles fülű baglyok tudják kikapni őket

Jó néhány kilométert megtettek már a nyúl után, amikor új szag csapott az orrúkba, de ez nem az élet, hanem a halál szaga volt. Mind megtorpantak, mert az ösztönük azt parancsolta, hogy járják körül a dögöt. Nem tudhatták ki, vagy mi terítette le a hatalmas vadkant, ezért orrukat ide-oda mozgatva indultak körbe a disznó körül. Bár nem tudták, de ez a kan egy hajtóvadászat menekültje volt, utolsó áldozata is egyben, amit egy futtában odavetett golyó és a sebláz jó pár km-en át futásra kényszerített, majd a vérzés megölte. A falka csak azt tudta, hogy a disznó veszélyes, aki leterítette az, pedig még veszélyesebb lehet. Ezért háromszor is körüljárták a döglött kant, de valami csalás lehetett a dologban, mert mire a harmadik kör végére értek már közvetlenül mellette álltak.

 A vezér kezdte meg a falatozást, de a párja is mellé ereszkedett hamarosan, tépték, marcangolták a fagyott húst. Miután befaltak öt-öt kiló húst átadták a helyüket a fiataloknak, akik szintén pukkadásig falták magukat, de közben mindenki feszülten figyelt nem tűnik-e fel a hús jogos tulajdonosa. De semmi mozgás nem volt az erdőn.

  A jóllakot kis csoport újra elindult, nem akartak messze menni, csak egy sűrüséget kerestek ahol a bodzák, galagonyák, és kőkények szövevénye alatt ki tudják pihenni, a vadászatott, és a nagy zabálás fáradalmait. Út közben mindegyikük beleharapott a hóba, mert szomjasak voltak. A bozótba érve mindegyikük elfeküdt összegömbölyödtek a farkukat az orrukra, terítették és elaludtak. A vezér lába rándult meg néha, talán arról álmodott, hogy egy másik világban, ahol több az erdő és kevesebb az ember hatalmas falka élén rohan a bölények után, mint szürke kísértete a télnek és a természetnek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés