Szőke

 Szeretem ezt a szőkét. Igaz sokat locsog, fecseg, de aki ismeri, tudja, hogy a felszínesség látszata alatt mély dolgok lapulnak hallgatagon, észrevétlen, néha veszélyesen.

 Ismerem már gyermekségemtől. Azt is tudom milyen volt Ő kiskorában. Mint egy rakoncátlan kisfiú. Állandóan kövekkel játszott, forgatta, gurigázta azokat. Gyönyörködött a csillogásukban, s ha megunta hát megpróbálta fölaprítani őket.

 Aztán kamaszodni kezdet. Még mindig rakoncátlan volt, viháncolt, megtépte a bokrok, fák leveleit, de tiszta volt szinte átlátszó. Bár néha egy-egy örvénylő gondolat felkavarta.

 Egyre több elképzelés, gond mélyítette, a körülötte élő emberek ostobasága megmérgezte. Az is veszélyben volt, aki közel került hozzá. Kiáradt belőle a sok szörnyűség, dühében törni, zúzni kezdet, néha tönkretette azokat, akik mellette éltek. Idővel azonban lehiggadt, elcsitult háborgása. Gátak, közé szorította dühét.

 Asszonnyá lett, életet adott, bár sokan félnek, újra kitörő dühétől. Akik először találkoznak vele hidegnek, könyörtelennek tartják. Én azonban tudom, ha magába fogad az igazi örömöt okoz. Átölel, simogatja a bőröm, az érintése megborzongat, mégis felforrósít. Ő tanított játszani, homokvárat építeni még egészen kis koromban. Hozzá mentünk barátaimmal nyaranta -be kell valljam néha nudizni is-. Ő segítette tanulmányaimat a szerelem iskolájában.

 Talán ezért van, hogy mindig visszavágyom hozzá, pedig már nem fiatal, hiszen látta felnőni apámat, sőt nagyapámat is. Hosszú ideje létezik már Ő. Az őseim segítője, megélhetést adó, néha pusztító szomszédja volt. Előfordult, hogy valamelyiküket elpusztította. De ő adott menedéket a bujkálóknak is.

 De sokszor álltam mellette, de sok arcát láttam már. Ezer és ezer arca van. Van haragos arca, mikor a szél borzolja, bodorítja, ilyenkor mérgesen csapkod, locsog. Majd elnyeli a közelében lévőket. Van csöndes, nyugodt arca, mikor a nyári forróság mindent eltikkaszt.

Van szerelmes arca, amikor a virágai kinyílnak, s bár rövid életűek mégis a szerelem szentségét hirdetik mindenkinek. S van dühöngő arca, mikor okkal-ok nélkül kiárad a dühe, tajtékzik olyankor, és ha nem vigyázol mindent, összetör. Ilyen már hosszú ideje, s azt hiszem nem is fog megváltozni. Ugyanakkor vadregényes is, szeret a fák sorai között andalogni, szereti a vadmadarakat, s ha lehet élelmet, és menedéket nyújt nekik.

 Családi meséink, regéink köré fonódtak, hiszen nagyapám a falu halászati szövetkezetével - az ő idejében még hangya szövetkezetnek hívták-, mindig ő hozzá járt segítségért, és apám gyermekkorában oda vitte inni a család teheneit, amikor iskola után legeltette őket. Anyai nagyapám is közel érezte őt magához gátőr volt még a háború előtt-. Édesanyám szintén mellette élt, és ismeri ő is mint régi barátot, és veszélyes ellenfelet. Valaha ő adott mindent az itt élőknek. Alapanyagot a házhoz, búvóhelyet, ha ellenség járt erre. Megélhetést, mert öntözte a földet, s lehetett halászni is. Akkor még nem mérgezték, tisztelték őt az emberek. Mérgezni csak egymást mérgezte a nép, néha hírek érkeztek, hogy valahol a közelében asszonyok ciánnal elpusztították beteg rokonaikat, nem kívánt magzataikat. Vagy a szomszédságában néhány szakálas embert-mert mások voltak- gyilkossággal vádoltak meg. Ő azonban mindig pártatlan maradt. Magába fogadott mindenkit, aki ostobaságból, halálvágyból, vagy szerencsétlenség következtében került a mélyére.

 De ma is ő az élet hordozója, hozzá zarándokolnak azok, akik szépséget és megnyugvást szeretnének meggyötört idegeikre. Nyugalmat áraszt a hömpölygése.

 Hát ne csodálkozz, hogy szeretem ezt a szőkét. A Szőke Tiszát!

2007. 01. 09.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés