Őshonos kutyáink 2.

 Most röviden a másik nagy kutya-csoportról: ezek a terelő-, vagy pásztor-kutyák. Három fajta tartozik ide: a puli, a pumi, és a mudi.

 A puli a legrégibb a háromból, már az őshazában is az állatok terelésével foglalkozott, hiszen a fajta legközelebbi rokona a tibeti terrier. Az első írásos emlékek azonban csak az 1700-as évekből maradtak ránk.

 A fajta nagyon mozgékony, értelmes, jól nevelhető, erős őrző ösztöne van. A magyar pásztorok szinte megsértődtek, ha a pulira azt merte valaki mondani, hogy kutya. „Nem kutya az, Te! Hanem puli!”

 A pulit az 1900-as évek elején lelkes tenyésztők karolták fel, szerencsére akkor, amikor a pásztorok mellet megszűnőben volt a munkája. Ma már a pulit az egész világon ismerik, Egyiptomtól Kanadáig, Svédországtól Japánig vannak lelkes hívei ennek a különleges kutyának.

 A második fajta pumi. Ez a fajta a 17.-18. században alakult ki hazánkban. Kialakulásában részt vett a puli, valamint a Német-, és Franciaországból behozott juhokkal érkező álló fülű terelőkutyák briard-ok is.

De ekkor még nem választották szét a pulit és a pumit, sőt gyakran szándékosan keresztezték őket (ez a juhászoknál még ma is előfordul). A pumi hosszabb lábú, és rövidebb szőrű, mint a puli, sok terrieres jellege van, ezért valószínűleg valamilyen terrier fajta is szerepet játszott a kialakulásában.

A két fajta szétválasztása az 1900-as években kezdődött, mint önálló fajta 1920-ban került bemutatásra.

 A harmadik terelőfajta mudi. Az 1900-as években tűnt fel ez az álló fülű, rövidebb szőrű terelőkutya, amelyet akkoriban spicchibridnek tartottak a kinológusok.

 A fajta megmentésében nagy szerepe volt Fényes Eleknek, a Balassagyarmati Múzeum igazgatójának, aki az 1930-as években írta le a fajtát. A mudi még ma is főleg eredeti foglalkozásánál maradt, a nyájak terelésénél segíti az embert, ez a rendkívül értelmes, mozgékony, érdekes megjelenésű fajta.

  Még egy fajta-csoportról kell megemlékezni, és ezek az úgynevezett molosszoid kutyák, vagyis nyájőrzők. Ebbe a csoportba két fajta tartozik: a komondor, és a kuvasz.

 Először a komondorról. A legnagyobb testű magyar kutyafajta. A nyáj őrzése volt a feladata, már a népvándorlás idején is. Könnyedén megvédte a nyájat, gulyát, ménest akár embertől, akár farkastól, de a medvét is elűzték, ha szükség volt rá.

 Helyzete a 19. században változott meg, amikor a nyájak mellől a majorok, házak őre lett. Napjainkban külleme, szépsége miatt tenyésztik. Ideális őrző eb. Legtöbbször visszahúzódó, méltóságteljes, nem kedveskedő természetű, de hűséges kutya. Önálló döntéseket hoz, és ha szükséges azonnal, egy morranással támad.

Külalakját összetéveszthetetlenné, különlegessé, egyedivé teszi hatalmas, filcesedő szőrzete. Egyetlen hasonló szőrzetű, de fekete színű fajta található még, és ez a bergamói juhászkutya.

  Az utolsó fajta a felsorolásban a kuvasz, de nem az utolsó a sorban! Egyes kutatók szerint már a hunokkal együtt érkezte a Kárpát-medencébe. Valaha szintén a nyájak őrzése volt a feladata, akárcsak a komondornak, így biztosan kereszteződtek egymással, szerencsére azonban mind két fajta megőrizte tulajdonságait.

Rendkívül értelmes, könnyen kiképezhető, kemény, harcias kutya. Tetszetős külseje nemességet, és rendkívüli erőt árul el. A neve török eredetről árulkodik, azt jelenti a béke őre.

A fajta modern kori történetének legszomorúbb időszaka az 1944-45-ős esztendő. A németeket űző oroszok sok, típusos kuvaszt lelőttek, mert nem mertek felmenni tőlük az udvarra. A tenyésztést néhány megmaradt egyedből kellet újraindítani.

   Ezek a fajták népünk örökségei, amelyekre vigyáznunk kellene, hiszen velünk együtt jöttek, és alakultak ki olyanná amilyennek ma ismerjük őket.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés