Allegória
Miként viharos szél őszi éjszakákon át, Tép, gyötör, nyögeti a fát, Bár nem tudja miért teszi ezt, Hisz a fa ellene nem vétkezett.
Mégis csűri, csavarja az ágat, Mintha boldoggá tenné, hogy tépázhat, Hogy egy-két ág, helyéről földre hull, És ott fekszik némán, ártatlanul,
Néki szabad utat adva, De felkapja, magával ragadja, Nem hagyja, s újra földre dobja. Kedvét leli benne, hogy jól megtiporta.
A tehetetlen ág tűri sorsát, Már nem jajong, nem sír, bár fájt. Már a vihartól kegyelmet se kér, Tudja, a bitangnak, ez mit sem ér.
A vihar, az úr! Kitombolta magát! Elégedetten, harsogva tovább állt, Mint ki jól végezte dolgát, Kit senki soha nem dorgált!
A fát meggyötörve ott hagyja, Gyökerével földbe kapaszkodva, Hogyha újra kedve tartja, Még nagyobbat csavarhasson rajta!
Bosszút áll az ártatlan fán, Mert mikor jön, útjában áll. Nem tűri a bitang, hisz ő az úr, Remegjen minden fa ártatlanul!
|